Sok kritika éri a mai gyerekeket, hogy nem eléggé önállóak. Mindent a környezetükben élő felnőttektől várnak, legyenek aprócskák vagy nagyobbak, sőt akár maguk is felnőttek. Az elvárások a gyerekek felé egyre kisebbek, mondják a fanyalgók. Hozzáteszem, joggal. No nem mintha ne lennének képesek a gyerekek sokkal többre. Mi tesszük őket önállótlanná.
Hogyan is?
A probléma gyökere a pici gyerek korba vezethető vissza. A legjobbat szeretnénk a gyerekünknek, ezért saját szobát kap. Minél előbb megpróbáljuk rászoktatni, hogy egyedül aludjon a saját helyén, és lehetőleg a játékait is ott használja. A saját játékait, amelyeket ő kapott, amelyek jó minőségűek, fejlesztőek, és csak az övéi. Ne hozza ki a konyhába, ahol anya tevékenykedik, pláne ne az udvarba, ahol meg apa építkezik. Ezzel gyakorlatilag izoláljuk felnövekvő gyerekünket, aki arra van utalva, hogy egyedül motyogjon a négy fal között, a drága játékszerekkel. Ha van újdonság, prüttyögő, zenélő, mozgó játékszercsoda, akkor ez működik is egy darabig, elvonva a kicsi figyelmét arról, hogy egyedül van. Anya nem örül, ha szétdobálja a nappaliban a játékokat, ha kiszedi a konyhaszekrényből az edényeket, és dobol rajtuk, ha kinyitja a fiókot, és széthajtogatja a tiszta ruhákat. Apa nem örül, ha leönti szörpivel a billentyűzetet, ugrál a tévé előtt, és annak sem nagyon, ha hozza a képeskönyvét, ez boci, ez ló… Egyikük sem boldog, ha csatakiáltással rohan végig a konyhától a fürdőszobáig, vagy szétugrálja a franciaágyat. A gyerek úgy érzi, eltávolítják maguktól a szülők, akiket a legjobban szeret, akik az első személyek az életében, akiktől függ a léte és a jóléte. Ráadásul ezt az izolációt azzal magyarázzák, hogy neki akarnak jót. Saját szoba, kiságy, mackós szőnyeg. (Ne gyurmázz rajta!) De ő úgy érzi, számára az lenne a jó, ha apával motyoghatna a szerszámok között, anyával meg főzhetne. Jó lenne egy kis lisztet is kiborítani, és benne tapicskolni. De vigyázni kell a tiszta, vasalt ruhára is.
Ilyen és hasonló körülmények között a gyerekek folyamatos frusztrációnak vannak kitéve, és ebben nőnek, fejlődnek. Egy idő után lemondanak arról, hogy tisztességes úton kerüljenek közel a szüleikhez. Kiderül számukra, hogy az anyjuk és az apjuk figyelmét csak olyan módon tudják a magukénak, ha öltöztetik, etetgetik, rendezgetik őket. Vagyis, ahelyett, hogy szépen maguk elvégzik mindazokat a feladatokat, amelyekre életkorukból fakadóan képesek lennének, a szüleiktől követelik ki – mert másként nem számíthatnak idejükre, értő figyelmükre, társaságukra, kimutatott szeretetükre.
Az iskolában sem sokkal jobb a helyzet. Át kell száguldani az előirányzott tanterven, alig van idő és kapacitás, hogy értő figyelemmel kísérjék a tanárok és tanítók a tanulók tevékenységét. Csináld, tanuld meg, ne maradj le, dolgozz szorgalmasan! Már alsóban írásbeli teszteket oldanak meg a kicsik, hogy meglegyen a megfelelő számú osztályzat a naplóban, és alig van idő arra, hogy minden diákkal elbeszélgessen a tanító, kiemelje a pozitív, sikeres dolgokat, felhívja a figyelmét arra, amit még kicsit tanulni kell. Személyre szabott értékelésre, beszélgetésre nagyon nehéz időt szakítani, pedig a lelkileg kiteljesedett gyerekek sokkal nyugodtabban, derűsebbek, együttműködőbbek, és jobban is teljesítenek. Nem utolsósorban pedig sokkal önállóbbak. Ha nem sürgetne az idő, hogy átvegyük az adott témakört, hanem el lehetne benne mélyülni, ha jobban megismerhetnénk a gyerekeket, akkor lehetőséget biztosítanánk arra is, hogy megerősödjenek mindazok a készségek és kialakuljanak azok a képességek, amelyek a gyerekek önállóságát segítik elő.
Ehhez türelem és idő kell, de abból nagyon kevés van mindenkinek.
Ha biztosítjuk a megfelelő légkört és környezetet, hogy a gyerek szabadon ismerkedjen az őt körülvevő világgal, és csak annyira avatkoznánk bele, amennyire feltétlenül szükséges, ha időt teremtenénk arra, hogy együttes erővel tüntessük el a romokat egy délutáni közös sütikészítés után, vagy elfogadjuk, hogy a ruhák összehajtogatása nem öt perc a gyerekekkel együtt, hanem fél óra. Hogy nem lehet megszerelni az egész kerítést a délután folyamán, hanem csak egy részét, és lehet, hogy oda is kerül egy-két szög, ahova nem szerettük volna eredetileg. El kell fogadnunk azt, akár szülők, akár óvónők, akár tanítók vagyunk, hogy nem tökéletes az életünk tökéletes gyerekekkel, akik mindig vasalt cuccban hallgatnak nagyokat széles mosollyal az arcukon, és gombnyomásra mondják föl a történelem jeles dátumait, hogy a lakásunk nem a lakásmagazin címlapjára való, és azt is, hogy nem tudunk megfelelni mindig minden elvárásnak. Nemcsak mi, felnőttek, hanem a gyerekek sem. Az önállóság pedig szépen fokozatosan alakul ki a gyerekeknél, ha hagyjuk, és ha megadjuk számukra azt az érzelmi biztonságot, amelyre életkorukból fakadóan szükségük van.
