2024. április 19., péntek
CÍMLAPTÖRTÉNET

A Duna mellett mindig otthon vagyok

Szőke Zoltánnal színészi pályájának kezdeteiről, jelenéről és jövőjéről beszélgettünk

Immár két évtizede formálja meg az egyik kereskedelmi tévé, az RTL Klub napi sorozatában, a Barátok köztben az egyik legnépszerűbb alakot, Berényi Miklóst. Az általa életre keltett fondorlatos, mindig számító, kevésbé tisztességes, ám annál kevésbé megosztó személyiség szerencsére eléggé távol áll az újvidéki származású színésztől. A való életben Szőke Zoltán éppen ellenkezője a sorozat főszereplőjének.

Színészi pályafutása a szeretett folyó, a Duna ölelte Újvidéken kezdődött, amire ma is szívesen emlékszik vissza:

Fotó: Ótos András

Fotó: Ótos András

– Az egész úgy kezdődött, hogy tizenkét évesen bekerültem az Újvidéki Rádió Nemecsek gyermekszínjátszó csapatába, amit Ferenczi Jenő bácsi vezetett – kezdi visszaemlékezéseit. – Ez mindig egy olyan érzés volt abban a pillanatban, hogy hazaértem, itthon vagyok a családom körében. Ez az érzés nem tudott csalni, mert ahol az ember jól érzi magát, ott van otthon, nyilván a szíve oda húz vissza. Ahogyan, amilyen szívvel, szeretettel,  jókedvvel, mókával tanított bennünket Jenci bácsi, mindnyájunk Jenci bácsija, mi egyszerűen imádtuk, csüngtünk rajta. Felszabadított bennünket, elfelejtettük a hétköznapokat, visszamentünk a még korább gyerekkorba, pedig mi még akkor is gyerekek voltunk tizenkét évesen. Ő is ott játszott velünk együtt. Számomra ez egy csodálatos alap volt, fantasztikus lehetőség, hogy felszabadítson minket, abban az értelemben, hogy ne legyünk görcsösek. Nagyon lelkes kis társulat volt. Egyik hangjáték után vettük fel a másikat, volt, hogy díjakat nyertünk, mentünk kirándulni. A ’80-as évek elején az Újvidéki Rádió például elvitt bennünket Boszniába egy emlékezetes kirándulásra.

A gyermekszínészi munka során valószínűleg alkalmad volt megismerkedni idősebb színészekkel is.

– Igen, ahogy múltak az évek, a stúdióban találkoztam azokkal az emberekkel, akik később a tanáraim, a mestereim lettek a Színművészeti  Akadémián. Soltis Lajos, Pataki Laci bácsi, Fischer Váradi Hajni, Hernyák Gyurka, mindnyájukkal ott találkoztam először életemben, meg ugye, a színpadon is láttam őket, mert édesapám rendszeres látogatója volt a színháznak, s engem is oda szoktatott. A nézőtérről egyszer csak ott találtam magamat köztük, s együtt játszottunk. Ezután számomra magától értetődő volt, hogy amikor a gimnáziumot elkezdtem, létrehoztunk a barátaimmal egy amatőr társulatot. Muhi Béla fizikatanárunk mögénk állt, támogatta ezt a gimnazista kulturális megmozdulást. Sorra jártuk, évről évre nyertük a KMV-t, onnan rendre hoztuk el a díjakat, közben pedig csak jól éreztük magunkat, jókat szórakoztunk, és örültünk, hogy a közönséget is tudjuk szórakoztatni. Ekkor történt meg az, hogy Tanyaszínház különdíját kaptam a KMV-én. Soltis Lajos meg is hívott a Tanyaszínház társulatába.

Innen már nyilvánvalóvá vált számodra a színészi pálya?

– Tulajdonképpen igen, hiszen már ugyanabban az évben 1987-ben megtörtént a felvételim a Színművészeti Főiskolára. Gyakorlatilag ott folytatódott az egész történet, csodálatos négy év volt rengeteg lehetőséggel, úgymond a nyakunkba zúdult a mesterség. A színészmesterség, a beszédtechnika, a világirodalom, a magyar irodalom, az akkori jugoszláv irodalom, a pantomim, az akrobatika, tehát az összes színészi mesterséget érintő tárgyak tömkelege. Akkora étvággyal és akkora kíváncsisággal ugrottunk fejest ebbe az egészbe, éreztük, hogy ez az életünk, mindvégig ezt kerestük.

Azokban az években már forrongott a helyzet az országban. Mihez kezdhetett egy magadfajta fiatal színész egy olyan világban, amelyet inkább gyűlölködés, háborúra való uszítás jellemzett, mintsem a kultúra terjesztése iránti gondolatok?

– Sajnos 1991-ben megkezdődtek az országon belüli konfliktusok, s én friss diplomával a kezemben választás előtt álltam: beálljak harcolni egy olyan ügyért, amit nem is igazán értettem, s nem is értettem egyet vele, vagy inkább a színpadról próbáljak harcolni az ellen, ami éppen nem tetszik, vagy amivel nem értek egyet. Ekkor elhagytam az országot, és Zalaegerszegen folytattam az életemet egészen 1998-ig. Ott a Hevesi Sándor Színházban dolgoztam, és igazából ezek voltak a tanulóévek, amikor egy fiatal, kezdő színész lehetőséget kap minden műfajban kipróbálni magát, drámában, vígjátékban vagy zenés darabokban. A nyolc év alatt nekem is volt lehetőségem, minderre.

Ezt követően nagy fordulat következett életedben, hiszen a színpadot felcserélted a tévéfilm stúdiójával. Hogyan kerültél bele a sorozatba?

– A zalaegerszegi nyolcadik év végén volt egy felhívás, hogy az egyik kereskedelmi televízió színészeket keres napi sorozathoz. Feljöttem erre a válogatásra, sikerült az első kör, második, a harmadik kör, és miután beválogattak a csapatba, 1998 októberében a családdal felköltöztem Budapestre. Gyakorlatilag azóta itt élek, és már a huszadik jubileumot ünnepeltük a sorozattal. Ilyen még világviszonylatban is ritka, hogy egy sorozat 20 évet éljen meg, Magyarországon pedig abszolút sajátságos ez a teljesítmény.

Miben rejlik szerinted a Barátok köztnek ez a hosszantartó sikere?

– Talán az aktualitása adja, az, hogy mindig időszerű témát dolgoz fel, ami mindennapjainkról szól. El lehet itt rugaszkodni a valóságtól, lehet itt szépíteni a dolgokat, de sok olyan témát is mutatunk a nézőinknek, amivel a hétköznapokban ők is találkozhatnak, és bár nem mondom, hogy mi megoldást nyújtunk, vagy példásan járunk el kifelé tükröt mutatva, de az embereket ez elszórakoztatja. Természetesen azt is észrevettük, hogy nevelő jellege is van annak, amit csinálunk, s innentől kezdve, ha már erre rájöttünk, nagyon nem mindegy hogyan és mit mutatunk meg.

Nem érzed azt, hogy a közönség azonosít az általad alakított szereplővel, magyarán nem skatulyáz be ez a szerep?

– Persze tudjuk, hogy nagyon nehéz kikerülni azt, hogy az embert beskatulyázzák, de ha már így van, nem kell ezzel foglalkozni. Ha ez ezzel jár, ezt el kell fogadni, nincs ezzel semmi gond. Nem kell harcolni, nem kell hadakozni, nyilván az embereknek ez az első lap, ami beugrik, nyilván ők is asszociálnak, és ez így természetes. Nem tudok az emberek fejében rendet csinálni, nem is kell vagy legalábbis nem így kell. Kicsit furcsa érzés, amikor megismerik az embert az utcán, odajönnek, leszólítanak, gratulálnak, vagy vállon veregetnek. Az elmúlt húsz évben rengeteg minden hangzott el, jött velem szemben az utcán. Rengeteg, mondhatnám, hogy főleg csak kellemes találkozásom volt az utca emberével, a nézővel. Függetlenül attól, hogy a figura, akit én életre keltettem húsz évvel ezelőtt, nem mindig a legtörvényesebben jár el, nem mindig az egyenes utat választja, meg más egyéb anomáliái is vannak, mégis mindenki számára egy nagyon rokonszenves alak. Ezt én nem is értem, hogy itt van egy ilyen pasi, és hihetetlen, hogy főleg a nők, milyen férfiideált látnak benne. Pedig nem ez volt a cél. Adva van egy csibész figura, aki minden hájjal meg van kenve, és őt valamiért imádják a csajok.

Természetesen azért a sorozaton kívül is láthat téged a közönség. Mennyire van jelen életedben a színház?

–  A színház, maga a színpad, az elmúlt három évben tért vissza az életembe. Csatlakoztam a pécsi Harmadik Színház csapatához, Moravetz Levente író, rendező, színész barátom meghívására. Ezekkel az előadásokkal, egy nagyon jó kis csapattal járjuk az országot, fantasztikus játszási lehetőségekkel. Most is két új előadással készülünk, de talán erről egyelőre még korai beszélni, annyira friss a dolog, hogy még a szerződés sincs aláírva, csak a napokban kerül rá sor. Ezenkívül a gödöllői Grassalkovich-kastélyban van egy barokk stílusú kis színházterem, ahol több évtizede nincs semmilyen színházi élet, és úgy néz ki, hogy az a megtiszteltetés ér minket, hogy május közepén színházat avatunk az egyik új darabunkkal.

Ennyi elfoglaltság mellett jut-e időd a pihenésre, kikapcsolódásra?

– Három évvel ezelőtt kiköltöztünk Budapestről egy csendes kis településre, ami a Duna mellett van, így most végre visszakaptam a Dunát, azt a folyót, ami gyerekkoromban felnevelt engem még ott Újvidéknél. Az a természeti energia, amit a Duna hordoz, amit jelent nekünk, azt csak az tudja, aki ott nőtt fel mellette. Nagyon sok időt töltünk a természetben barangolással vagy kirándulással. Fontos észrevenni azt, hogy vissza kell integrálódni a természet felé, mert a mai rohanó világ, a városi rohanás, forgatag olyan szinten szétforgácsolja az embert, hogy meg kell találni a lelki nyugalmat, a belső békét, amikor az ember rendbe szedi a gondolatait, feltöltődik, és ez a természetben történik meg a leginkább. Közel van hozzánk a Pilis, ami köztudottan egy szakrális hely, és erről is csak itt veszünk tudomást, hogy végre már beszélnek azokról a dolgokról, amit sokáig tiltott történelemnek tituláltak, sok mindent elfedtek a magyarok eredetéről. Ezek a témák engem rettenetesen érdekelnek, az elhazudott történelmünknek az a része, ami teljesen új megvilágításba helyezi az egész jelenlétünket Európában is, és a világban is. Azt, hogy belül szívben és lélekben mit jelent magyarnak lenni. Azt, hogy mit jelent egy olyan népnek a nyelvét beszélni, melyben tizennégy magánhangzó van, aki Adyn, Pilinszkyn, József Attilán vagy Hamvas Bélán nevelkedett. Ez most egy új fejezet az életemben, mert rengeteg hiányosságot kell pótolnom. A párom, akivel huszonhárom év után újra együtt vagyunk, egy fantasztikus alkotó lény, akire fel tudok nézni, akinek a munkája rettentően inspirál, kiegészít abban a kreativitásban, ami bennem is él, és azáltal, hogy ő is kreatív munkát végez, azt érzem, kiteljesedünk egymás mellett. Ez egy nagyon klassz periódusa az életemnek, amikor találkozik két embernek az életpályája, összefonódik két embernek a sorsa, és ezt együtt tudjuk kibontani.