Az iskolát a diákok többnyire úgy élik meg, mint azt a helyet, időt, amit valahogy ki kell bírni, túl kell élni. Próbálják minimális erőbevetéssel átvészelni. Ha nagy ritkán egy-egy diákot érdekel valami, ami a tanórán zajlik, sok esetben számíthat a többiek lenézésére, gúnyára, tehát legjobb, ha közömbösséget mutat inkább ő is. Így volt ez már akkor is, amikor én voltam középiskolás, én is titkoltam az osztálytársaim előtt, hogy vannak témák, tantárgyak, amelyek érdekelnek, és szeretem őket.
Aktivitásra bírni a középiskolás diákokat nem kis feladata a tanárnak, de nem lehetetlen. Ahhoz, hogy sikerüljön, be kell vetnie minden leleményességét, kreativitását, és teljes szívvel, lélekkel kell felkészülnie is az órára, meg levezetnie is azt, mert különben megbukik a próbálkozás, és egy pillanat alatt elszáll a gyerekek figyelme, érdeklődése, jelenléte.
Van egy másodikos osztályom a Kosztolányi gimnáziumban, akikkel négy egymást követő órám van. Így kértem az órarendem azzal a céllal, hogy hatékonyabb munkát tudjunk végezni. Minden héten négyszer negyvenöt percig lekötni 28 tizenhat éves diák figyelmét nem egyszerű feladat, de most már második éve elég jól működik. Ebben a tanévben viszont az történt, hogy egyszer annyira megbetegedtem, hogy azon a napon, amikor ez a négy óra van, nem tudtam bemenni az iskolába. Nem akartam helyettesítést kérni, ezért otthonról az ágyból vezényeltem le az órákat. Az elmúlt másfél év közös munkája alatt olyan jó együttműködés alakult ki közöttem és az osztály között, hogy biztos voltam abban, meg tudjuk oldani ezt a feladatot. Abban, hogy órán és azon kívül is (különféle iskolán kívüli foglalkozásokon, rendezvényeken való részvétel esetében) aktívak a diákjaim, nagy segítségemre van, hogy bevezettem a minőségi értékelés helyett a fejlesztő értékelést. Ennek az a lényege, hogy nem egy osztályzattal értékelem mindig az adott tudásszintjüket, hanem pontozok minden aktivitást, és a diákok annyi tevékenységet választanak, amennyit akarnak ahhoz, hogy elérjenek egy szintet, azaz egy osztályzatot. Ennek a rendszernek köszönhetően valóban nagyon aktívak, hiszen minden tevékenységükért pontokat kapnak, amiket aztán egy-egy „szint” végén összeszámolunk, és megkapják az általuk megcélzott osztályzatot.
Ezen a napon tehát szintén ez a rendszer segített, és az, hogy kezdettől fogva úgy neveltem, tanítottam őket, hogy saját munkájukért és az osztályért is felelősséget vállaljanak. A négy óra így zajlott le: egy nappal előtte a közös Facebook-csoportunkba kiírtam, hogy másnap nem tudok menni, és nem kértem helyettesítést, mert bízom bennük, hogy megteszik, amit kérek. Először is kértem egy jelentkezőt, aki letölti az általam kijelölt filmet, majd elindítja, és végig felügyel arra, hogy rend legyen filmnézés közben. Aki vállalta ezt a feladatot, az kapott pluszpontokat. Miután megnézték a filmet, ez a tanuló, aki erre a napra az osztály vezetője lett, keresett egy olyan tantermet, ahol számítógépeken tudnak dolgozni. Amíg ő ezt kereste, az osztály szünetet tartott. Közben a szervező tanuló folyamatos chatkapcsolatban volt velem. Miután csoportokba rendeződve leültek egy-egy számítógép elé, egy feladatlapot kellett kitölteniük, amelyet én feltöltöttem a csoportba. A kérdések a filmre és az aktuális tananyagra vonatkoztak. Miután a csoportok közösen megoldották a feladatokat, elküldték nekem. Én ezeket a munkákat pontoztam, amit aztán beszámítottam természetesen a már meglévő pontjaik közé. Minden csoport komolyan kidolgozta a feladatlapot, és a négy óra zökkenőmentesen zajlott le.
Következő héten, amikor találkoztunk, természetesen megdicsértem őket, és elmondtam nekik, nagyon büszke vagyok arra, hogy másfél év közös munka után ilyen komolyak és felelősségteljesek.
Ahhoz, hogy az ilyen korú gyerekek komolyan vegyék a feladatukat és felelősségteljesek legyenek, elsősorban az kell, hogy bízzunk bennük, hogy ne tekintsük őket gyerekeknek, és fejezzük ki irántuk azt, hogy számítunk rájuk és hiszünk bennük.
