Bohemian Rhapsody, 2018. Rendezte: Bryan Singer. A forgatókönyvet Anthony McCarten és Peter Morgen filmtervéből Anthony McCarten írta. Fényképezte: Newton Thomas Sigel. Vágás és zene: John Ottman. Főbb szerepekben: Rami Malek, Lucy Boyton, Gwilym Lee, Ben Hardy.
Az Amerikai Filmakadémia szeret figyelmet fordítani azokra a filmekre, amelyek valós eseményeket forgatnak újra, méghozzá az utolsó hajszálra és fogvillanásra is odafigyelve, hogy a filmjük pontos kópiája legyen a valóságnak. Ez főképp a színészeknek szokott jót jelenteni – ilyen volt a Capote vagy a Doors, de akár a Kódjátszma is. És ilyen a valósághoz (szó szerint) a megszólalásig hasonlítani akaró Bohém rapszódia.
A sztorit tudjuk – a biopic a Queen zenekar történetét dolgozza fel, de leginkább természetesen Freddy Mercuryra (Rami Malek) koncentrál. (Valljuk be: ki a fenét érdekelne Brian May története?) A „pakiból” lett szupersztár zötyögős útja a bendbe történő betársulástól az alkohol, a drogok és az önismeret zegzugain keresztül vezet, keretét pedig a Queen újra összeállása adja, amely a Live Aid egész világ által nézett rendezvényén történik a Wembley Stadionban.
A mindent kópiázó biopicek elsősorban akkor roggyannak meg, amikor a túlzott másolási mánia pont a realizmust ássa alá. Egyrészt azért, mert a valóság sokszor unalmas, másrészt, mert az igaz történetek igazsága igen könnyen közlekedik ahhoz képest, hogy ki szólal meg egy témáról. A Queen zenekar tagjait konzultánsnak meghívni egy Mercury-életrajz készítéséhez nyilván illő, üdvös, sőt, szükséges. Ugyanakkor hihetetlenül káros is, főképp, ha ez ténybeli ferdítéseket von maga után. Most komolyan elhisszük, hogy a Queen összes tagja családos volt, és csupa jó fej, Freddy meg drogozgatott egyedül?
Másik példa: Mercurynél 1987-ben diagnosztizálták az AIDS-et, így a betegségről szóló romantikus bejelentésről a ’85-ös Live Aid előtt szó sem lehetett. Persze, nincs kizárva, hogy ez a jelenet kizárólag a forgatókönyvírók inverciója, ám ettől még jól jelzi a film lényegi problémáját. –Valóságnak adja el magát, de ferdül – mi az? A Bohém rapszódia.
Brian Singer neve sokfelé és sokféleképp kötődik: a zseniális Közönséges bűnözőktől át a szinte elfeledett, Az eminensen, az X-men franchise változó minőségű darabjain a csúfos bukásokig (Valkűr, Szupermen) mindenfélét rendezett már, így a neve kétesélyes jóslat egy új produkcióra nézve. A rendezés korrekt, főképp akkor, amikor nagy ugrásokkal, klipszerűen kell mesélni, és láthatóan a téma is jól állt neki (Singer az egyik legkeresettebb, vállaltan meleg amerikai rendező), ám nem véletlen, hogy rendezés kategóriában még az Oscar-jelölésig sem jutott el. Az egyetlen jelenet, amelyet valóban bravúrosan oldhatott volna meg, a húszperces koncert – ő és a stáb mégis úgy döntött, hogy zokogó nézőket és tévénéző családot mutogat, megvonva ezzel magától annak a lehetőségét, hogy egy önálló remekművet hozzon létre, ugyanakkor vészesen közel kerülve a giccshez.
A film hemzseg az izgalmas, klipszerű kocsiztatásoktól és a gyorsan pergő vágásoktól, erős vizualitással tol arcba újságcikket, turnévárosokat, hogy végül nagyon egyszerű feliratokkal vezessen a letisztult, sallangmentes feliratokkal operáló Live Aid koncertig, amelynek fleshbackjeként az egész mozi funkcionál. Ez a túlpörgés persze roppantul szórakoztató, főképp moziban, viszont nem lép túl a vizuális orgia l’art pur l’art-jellegén. Ami viszont figyelmet érdemel, az a hang: a készítők a tökéletességig kimixelték a Live Aid hanganyagát, és azt tolták a forgatott anyag alá, ami remekül funkcionál, ráadásul tényleg nehéz meló. A Bohém rapszódia legfőbb erőssége pedig valószínűleg éppen Rami Malek, aki a Mr. Robot Golden Globe-ja után jó esélyekkel indul a legjobb főszereplő aranyszobráért is. Ugyanakkor meglehet, hogy a Filmakadémia szíve belerepes a „valóság” ilyetén feldolgozásába és mégis...
