2024. május 5., vasárnap
MOSOLYGÓ BÁNÁT

Borjúra való

A szomszédos Szajánból Hódegyházára nősült a T. Jóska, aki a legtöbb falubeli férfihoz hasonlóan kocsmába járó ember volt.

A lova már parancs nélkül is tudta, hol kell a kocsival megállni. Türelmesen várt a gazdájára a kocsma előtt. A gazda levetette az istrángot a hámfa egyik végéről, hogy a lova még véletlenül se tudja elhúzni a kocsit. A kocsmában mindig volt élő zene, több zenekar is üzemelt egykor a bánáti kis faluban. A nap bármely szakában akadt zenész, aki elhúzta a mulatós kedvű kuncsaft nótáját. Persze nem ingyért muzsikált a banda.

Mulatós kedvében volt akkor is a Jóska, már egy ideje húzatta, kezdett belemelegedni a mulatozásba, amikor odaszólt a zenészeknek:

– Kaptok égy bornyúra valót, ha hazakésértök!

A zenészek persze hogy kapva kaptak a kínálkozó alkalmon, húzták becsülettel utcahosszat a bőkezűnek ígérkező vendég nótáit végig a falun át, hadd lássa, hadd hallja mindenki. Jó sokat kellett kutyagolniuk a hangszerükkel együtt, miközben muzsikáltak, daloltak a kuncsafttal. A Jóska a Susány vége fele lakott, jó messze a kocsmától. Amikor hazaértek, a busás gázsi reményében még az udvaron is játszották a gazda nótáit. A zenészek kezdtek elfáradni, hát kérték a fizetséget, hogy most már illene rendezni a számlát. A Jóska bement a fészerbe, amikor újra megjelent, egy kötőféket tartott a kezében.

– Itt a borjúra való – és a zenészek felé nyújtotta a borjúkötelet.

Döbbenet ült ki a zenészek arcára. Rá kellett jönniük, hogy csúnyán átejtették őket, de nem volt mit tenni. Megkapták a borjúra valót!