Szárnysuhogások az ablaknál. „A galamb evett már – mondja a művésznő – mégis vár valamire a teraszon.” A szobából ugyanis kellemes energia és szeretet sugárzik. A zene iránti szeretet minden egyébre, mindenre és mindenkire kiterjedt. A szoba központi helyén található zongora melletti lemezjátszó működik, ha kell. A kis asztal polcain a repertoárok és a diákok névsorát és óráinak dátumát gondosan dokumentáló füzetek sorakoznak. Rengeteg lemezt és kazettát őriz otthonában, és egy rádiót is, amellyel férje, Vitkay-Kucsera László készített hangfelvételt felesége előadásairól, koncertjeiről. Mindegyikről.
Fotó: Ótos András
– Amikor megtanultam egy szerepet, akkor sok lemezt vettem és hallgattam őket, hogy tudjam ott vagyok-e stílus szempontjából is. De először csak magam dolgoztam. A saját hangomat kell beállítani, a saját képességeimet csiszolni, hiszen nem hasonlíthatom magam egy világhírű énekes stílusához – vallja szerényen a művésznő, az operaénekes, a magyar nóta- és népdalénekes, az énektanár, aki a legkiemelkedőbb díjak és elismerések tulajdonosa, a legutóbbit, az Egyetemes Kultúra Lovagja elismerést pár napja vette át Budapesten. Mint mondja, nagy öröm díjakat kapni, mert évtizedes munka van mögötte.
Egy-egy népdalban az élet számos mozzanata jelen van – töményen és tisztán. Az operaszerepek testet és lelket követelnek. Hogyan lehet megtanulni hitelesen előadni mindezt?
– Ehhez szív kell. Az embernek vagy van szíve és érzéke, vagy nincs semmi. Ezt érezni kell. Ha valaki nem érzi a zenét, akkor hiába tanul. Ennek belülről kell jönni. A kottából tudni kell előhozni a megfelelő zenét. Meg kell érezni a gyorsaság és a lassúság pontos váltakozását ahhoz, hogy sikeresen megformálhassunk egy-egy szerepet.
Az operaszerepek közül mindegyik szerepbe beleéltem magam, ezért mindegyiket szerettem. A Pillangókisasszony volt az első opera, amit megnéztem. Később sok helyen énekelhettem külföldön is. Athénben ugyanazon a színpadon, ahol Maria Callas is énekelt, a több mint kétezer férőhelyes színházban adhattam elő. Nagy lámpalázam volt. Óriási sikerem lett. Rettentően boldog voltam. Amikor kimentem az utcára, még ott is vártak és tapsoltak. A Pillangókisasszony után mindig mindenki sírt, ha nem sírtak, akkor nem volt jó.
Az embernek végig gondolkodnia kell, amíg a színpadon van. A szövegen, a zenén, a technikán, a színészi játékon... Egy operaénekes annyit fogyaszt, mint egy bányász. Két-három kiló lemegy egy előadás után. Állandóan gondolkodni kell a szövegen, a kottákon és azon is, hogy a zenekar mit játszik. A karmester utasításain, a partnerekkel való közreműködésen, hátulról pedig ott a kórus... Nagyon nagy felelősség. Nem könnyű nagy szerepeket eljátszani. Mindig nagyon kifáradok, mert az ember ilyenkor száz százalékot nyújt. Az egész testét lelkét adja, mert különben nem ér semmit.
A magyar nótákhoz is mindig két hétig gyakoroltam. Azt nem elég csak megtanulni, azt be kell tenni a torokba, az agyba, az egész testbe. Benne kell hogy legyen az egész zene az ember lényében, csak akkor tudja előhozni és előadni, ha belülről jön. Sokszor mondtam a diákjaimnak is, hogy csukd be a szemedet, és belülről hallgasd a zenét. Ha becsukod a szemed, még a skálát is másképp fogod hallani. Ég és föld a különbség. Belső érzés kell ahhoz, hogy az ember felszínre tudja hozni a lényeget.
Érdekli a fiatalokat a magyar nóta?
– Vannak fiatalok a magyar nóta színterén, mint ahogyan a VIVE, a Magyar Nóták és Csárdások Fesztiváljának a vetélkedőjén is láthatjuk. De manapság senki sem tanul énekelni. Azelőtt a magyarnóta-énekesek mind megtanulták az éneklés technikáját. Technika nélkül nem lehet énekelni. A hangszálnak gyakorlat kell, meg kell erősíteni. Nem beszédhang az ének, az egészen más. Edzés kell mindehhez. A mai fiatal nóta-énekesek nem törődnek azzal, hogy éneket tanuljanak. Ez fontos ahhoz, hogy technikailag ki tudjuk hozni azt a kitartást és a magasságokat. A magyar nóta az olyan, mint az olasz canzone, az is olyannyira igényes. A népdalok rövidebb hangterjedelműek, a magyar nótákhoz viszont képzettebb hang kell. Akadnak néhányan, akik tudnak így énekelni, de sajnálom, hogy nem foglalkoznak ezzel a mai fiatalok.
A klasszikus zenére többen akadnak vállalkozó fiatalok. Legutóbb is szép számban akadt fellépő a nemzetközi énekesversenyen, amely a nevemet viseli. Komolyzenével jobban foglalkoznak a fiatalok, mert itt Újvidéken több lehetőség van a képzés szempontjából, ha vidékről is jönnek. Sok minden függ a lehetőségektől is.
Annak idején volt lehetőség, amikor elindult a művészi pályán?
Fotó: Ótos András
– A vágyam, hogy tanuljak énekelni, mindig is megvolt. Kilencéves korom óta színpadon voltam. Magyar nótákat énekeltem, a tanítók felkészítettek. Otthon is egész nap énekeltünk a szüleimmel. Nálunk veszekedés nem volt, csak ének. Ez természetes volt akkor. A bátyámnak gyönyörű basszushangja volt. Éjjel is, lefekvéskor is énekeltünk. Egy kántor néni tanított be a műdalokra. A vágy, hogy továbbtanuljak, bennem volt, így jöttem el beiratkozni az újvidéki zeneiskolába. Ide kellett utaznom, bejönnöm Újvidékre, hogy azt tegyem, amire vágyom, ahhoz hogy elérjem a kitűzött célt. Pici korom óta ez akartam lenni, és minden nehézséget áthidaltam ahhoz, hogy elérjem a végcélt.
Nehéz volt ez az út?
– Nekem nagyon tövises volt. Azért, mert tönkretették a négy oktávos hangomat, amikor beiratkoztam, két év után nem tudtam énekelni. A hangszálaimon csomók keletkeztek. Akkor kezdődtek meg igazán a tantaluszi kínok. Énektanárok keresésébe kezdtem. Elmentem Szabadkára, ahol Siflis Irma tanárnő húzott ki a problémából. Az életnek, az éneknek, a zenének és a tanárnőnek köszönhetően tudtam folytatni a képzést az egyetemen. De főként saját magamat kerestem, kutattam, hogy hogyan fejlődhetnék. Hallgattam a jó énekeseket a rádióban is. Miért nem tudom én úgy, kérdeztem magamtól. Azon gondolkodtam, hogyan csinálják ezt. Sokszor ötvenszer is leénekeltem egy frázist. Kerestem magamat. S mire megtanultam énekelni, eljött a nyugdíj ideje (nevet). Mert az ember örök életében tanul.
Most is tanul? Hogy néz ki egy napja mostanában, mi foglalkoztatja?
– Most nyugdíjas életet élek. Reggel kilencig alszom, és keresztrejtvényt fejtek. Háziasszonykodom. Koncertekre, előadásokra is járok, minden hangversenyen ott vagyok. Jönnek hozzám a régi növendékeim, ha kell segítség. Kijavítok ezt vagy azt. Mindig kell az ellenőrzés, mert egy pillanat is elég, és már le is tért az ember az egyenes útról. Csupán egy pillanat, és már legörbül az út, és én ezt a kis görbeséget javítom ki. Nagyon sokat dolgoztam saját magamon azon, hogy hogyan javítsam mindezt ki. Ezért nekem könnyű őket útbaigazítani, mert mindent hallok, hiszen megszoktam azt, hogy halljam. Nagyobb szereplési terveim többé nincsenek. Nagyon szeretek barátkozni, társalogni. Az sem mindegy, hogyan köszönünk a körülöttünk lévőknek, hiszen egy kedves Jó napot! mindenkinek szebbé tudja tenni a napját.
A siker áldozatokkal és lemondásokkal is jár.
– A családomnak köszönhetően sikerült célba érnem. Különösen a férjemnek, aki nagyon sokat segített abban, hogy mindezt elérjem. Minden előadásomra elkísért, és felvételezte erre a kazettás rádióra – mutat a polcon lévő szürke magnóra. A felvételeket visszahallgattam mindjárt aznap. Így kezd fejlődni az ember. Ha nem gyakorol, ha nem néz utána annak, hogy hol hibázott, akkor nincs eredménye a munkának.
