Senki nem tudta annak idején, hogy mi lesz a sorsa az 1963-ban aláírt német–francia szerződésnek a két ország történelmi megbékéléséről. Azóta kiderült: történelmi jelentőségű (megbékélési) egyezséget kötöttek, amely kiállta az idők próbáját. Olyan baráti együttműködés alakult ki közöttük, amely meghatározó lett Európa fejlődése szempontjából, és kulcsfontosságú részévé vált a kontinensen kibontakozó integrációs folyamatoknak.
A szövetséget a héten megújították. Angela Merkel német kancellár és Emmanuel Macron francia államfő kedden aláírta az Aacheni Szerződést, amelyben nemcsak az eddigi szoros kapcsolatokat erősítették meg, hanem azok bővítését, szorosabbra fűzését is kilátásba helyezték. Az új egyezmény – egyebek mellett – nagy hangsúlyt helyez a közös védelempolitikára (olyannyira, hogy a két ország egymás védelmére kel, ha fegyveres támadás érné valamelyiket), és egy egységes szabályrendszeren alapuló, közös gazdasági tér létrehozására.
Forrás: Beta/AP
Erőkoncentráció ez a javából, és reakció mindazokra a változásokra, átalakulásokra, illetve ellenérdekelt (belső) szövetségekre, amelyek az utóbbi években egyre nagyobb kihívás elé állítják az Uniót.
A kor kihívásait és fenyegetéseit figyelembe véve Párizs és Berlin még inkább igyekszik összehangolni a kétoldalú, egyszersmind az európai és a nemzetközi politikáját. Új szerződésük így az EU egységét, karbantartását is demonstrálni hivatott. Egy olyan időszakban, amikor a közösség működési rendszere erősen akadozik.
Az is nyilvánvaló, hogy az európai integráció elmélyítésében még szorosabban akarnak együttműködni, s azt szeretnék, hogy a többi tagállam is kövesse a példájukat.
Eltökéltségüket nem véletlenül nyilvánították ki a májusi európai parlamenti választások előtt. Éppen most, a sorsdöntőnek tartott voksolások előtt akartak üzenni azoknak az erőknek, amelyek a saját céljaikat elvakultan követve a közös és önként vállalt uniós alapértékek ellen ágálnak, figyelmen kívül hagyva a választók többségének elkötelezettségét az EU-tagság iránt.
Macron az aacheni aláírás után megismételte korábbi álláspontját, hogy csak egy egységes EU számára biztosított a túlélés az új világrendben, amely a jelenlegi átmeneti időszak után (a következő egy-két évtizedben) alakul ki.
Az új barátsági szerződés aláírásának és az abban foglalt célkitűzéseknek is üzenetértéke van. Ennek lényege: a német–francia tengelyt („motort”) ezután is komolyan kell venni, mert az EU továbbhaladásnak irányát Berlin és Párizs határozza meg, nélkülük elképzelhetetlen a közösség jövője. Akármekkora hangzavart is csapnak időnként a szélsőséges, populista, idegenellenes és nacionalista pártok.
Az egyesült és háborúk nélküli Európa megtartását is szolgáló – ünnepélyesen megújított – német–francia ígéretek nemcsak a házon belüli hangoskodóknak szóltak, hanem a külső riválisoknak, sőt a tengerentúli szövetségesnek is. Pontosabban (egykori) partnernek, azaz az Egyesült Államoknak, amelynek elnöke már-már ellenségként kezeli az EU-t, és a NATO-ból is ki akar(t) vonulni. Donald Trump teljesen elbizonytalanította az uniós vezetőket, akik jelenleg már azt sem tudják, mennyire elkötelezett a szövetségi rendszer iránt.
A válságba került szövetségesi kapcsolat és az EU-t terhelő problémák is közrejátszottak abban, hogy a németek és a franciák megerősítsék az együttműködésüket, illetve Európát. Aachenből tehát nemcsak haza üzentek, hanem a többi uniós tagnak is.
Arra azonban még jó ideig várni kell, hogy kiderüljön: milyen mértékben befolyásolja a francia–német egység demonstrálása a jelenlegi viszonyokat az Unióban, ahol hatalmas a széthúzás és folyamatos a viszálykodás. Igaz, néhány területen a németek és franciák sem értenek egyet, s nem is lesz könnyű összeegyeztetni az érdekeiket a gazdaságban (például a kereskedelempolitikában) vagy épp az integráció ütemét illetően.
Macron ugyanis mielőbb hozzálátna azoknak az országoknak az összekovácsolásához, amelyek a hatékonyabb(nak gondolt) működés és közös cselekvés érdekében hajlandóak lennének lemondani szuverenitásuk egy-egy újabb részéről. Merkel kormánya azonban sokkal óvatosabb és tartózkodóbb ebben a kérdésben, jóllehet támogatja az integráció erősítését. Berlin jelenleg inkább azt szeretné elérni, hogy a közösségi normákat nem tisztelő, s ezzel az egységet megbontó – lázadozó és akarnok kormányok által irányított – tagállamok tartsák magukat a hatályos uniós joganyaghoz, szabályzatokhoz, szerződésekhez, előírásokhoz, határozatokhoz, (irány)elvekhez, értékekhez és normákhoz.
Úgy tűnik, hogy az Aacheni Szerződés ebben legfeljebb csak részben segíthet, és alighanem arra se jó, hogy hozzájáruljon a többsebességes vagy a többszintű EU magját alkotó (legdinamikusabban haladó és fejlődő) országok csoportjának megszilárdításához.
Mindazonáltal a megállapodás máris bírálatok kereszttüzébe került mindkét aláíró országban.
Franciaországban főleg a szélsőjobboldal zúgolódik, Németországban azonban a baloldal és a jobboldal perifériájáról is hallani beszólásokat.
A francia–német tengellyel szemben az elmúlt években kialakult szövetségek még hallgatnak. Talán mérlegelnek. Az Európai Tanács elnöke nekik is üzent a héten, meg Berlinnek és Párizsnak is. Donald Tusk ugyanis – üdvözölve az Aacheni Szerződést – hangsúlyozta: az egyes országok szorosabb összefogása nem helyettesítheti az összeurópai együttműködést.
