Van egy ország, ahol a gázolaj átszámítva 35 dinárba, a benzin pedig 53-ba kerül. Egy metrójegy ára 12 dinár, a buszjegy jóval drágább, 18 dinár. Száz kilométer távolsági marshutkával egy azeri manat, azaz fél euró. Nincs olyan négyzetkilométere az országnak, ahol ne működnének olajkutak. Minden valamire való azerinek van olajmezője. A talaj néhol lángol a felszínre törő földgáztól, néhány mocsár vizét feketére festi a feltörő nyersolaj. A felfelé áramló metán összekeveri a talajvizet a földdel, és a felszínre érve mulatságos sárvulkánokat alkot.
Nem sok utazó élete álma eljutni Azerbajdzsánba. Sokáig az én bakancslistámon sem szerepelt. Jártam a szomszédos Örményországban és Grúziában, de a harmadik és egyben leggazdagabb kaukázusi kis köztársaság eddig szürke folt volt a térképemen. Igaz, van közvetlen légi összeköttetés a magyar és az azeri főváros között, de a jegy ára sosem fért bele a keretbe. Végül sikerült 70 euróból megjárni a kétszer 3000 kilométeres távolságot.
Azerbajdzsán államformája hivatalosan köztársaság, de mindent az Əliyev dinasztia irányít és ellenőriz. A legzűrösebb időszakban az apa volt az elnök, a fia pedig a miniszterelnök. Heydər Əliyev elnök reformjai és az Azəri-Çıraq-Günəşli olajmező, valamint a Şah Deniz-gázmező Azerbajdzsánt az egyik leggazdagabb posztszovjet állammá emelték. De a korrupcióba és az el nem számolt dollármilliárdokba belebukott. Ma fia, Ilham vezeti az országot, népszerűsége 85%. Igaz a legutóbbi elnökválasztáson a szavazás végeredménye már a választás előtti napon nyilvánosságra került. Rengeteg olajból származó pénzt pumpált a közepes vállalkozásokba, amivel sokakat elkötelezett maga és politikája mellett. Számos család lett neki köszönhetően hirtelen jómódú, amit a Kaukázusban ilyen-olyan módon, de meghálálnak. Mindenesetre nem felejtenek el. Azt nem tagadhatom, hogy az ország elindult a fejlődés útján. Gombamód épülnek a húszemeletes lakóházak és a száz méter magas felhőkarcolók. A sugárutak legalább 2x3 sávosak, elektromos meghajtású buszok végzik a városi tömegközlekedést. A parkok és sétányok különlegesen szépek, számos épületet felújítottak, vagy újat építettek a helyére. A nagyobb városok (Baku és Gandzsa) megállnák helyüket bárhol Európában.
Van viszont a tízmilliós országnak egy jóval szegényebb rétege is. Ez pedig a nagy többség. Középosztály nem létezik, csak újgazdagok és szegények élnek a sok-sok milliárd köbméter földgázon és nyersolajon. A török és iráni médiát követik, nem dolgoznak, csak vegetálnak. Lepukkadt, a nyugati felfogás szerint nehezen nevezhető házakban élnek. A legtöbb család gazdagsága néhány kecske vagy birka, esetleg még egy bőven nagykorú Lada. Mindenki zsebében csörög a qapik (kepik – a manat váltópénze). Számukra ez a gazdagság jelképe.
Mindig adnak-vesznek, vásárolnak, vagy más helyett kifizetik a fuvart, esetleg vesznek neki egy szál cigit, mert Azerbajdzsánban darabszámra is árulják a dohányt. Azzal, hogy naponta vásárolnak valamit, kevésbé érzik magukat szegénynek. És pont ez Əliyevék célja: azt mutatni a lakosság és a világ felé, hogy az ország minden lakosa (egyenlő mértékben) részesül az olajból és gázból befolyt dollármilliókból.
Azerbajdzsánt tartják a világ egyik legszennyezettebb országának. De itt nem szemetelésről, hanyagságról vagy szeméthegyekről van szó, hanem természetes szennyeződésről. Annyi nyersolaj van a talajban, amit az alatta lévő földgáz tol a felszín felé, hogy sok helyen már kibuggyan, illetve lángra lobban a gáz. Ezért nevezik Azerbajdzsánt a tűz földjének.
