A 20. század első felében a vajdasági lakosság zöme, közöttük a magyarok is, földműveléssel foglalkozott, a paraszti életforma volt a vidék jellemzője, s legtöbben nem rendelkeztek nagy földterülettel. Így igen nehéz és sok munkával járt a megélhetés, a mindennapi falat beteremtése. Az emberek igyekezete, hogy ezen a helyzeten könnyítsenek, ritkán volt sikeres. A nehéz életkörülmények közepette legalább a gyermekeik sorsának jobbra fordulását szerették volna biztosítani, hogy bár az ő életük hozzon némi javulást. A második világháborút követő időszakban sem volt nagyobb változás, de a jól tanuló fiatalokat szüleik mégis elküldték, elengedték egy talán ígéretesebb, avagy könnyebb jövőt biztosító középiskolába. A gimnáziumokban volt magyar nyelvű oktatás, azonban az ott kapott érettségi bizonyítvány még nem jelentett semmiféle képesítést, távoli városok egyetemein, szerb nyelvű továbbtanulást igényelt. Az elfogadható és a kínálkozó megoldás a középiskolai szintű tanító- és óvóképzés volt, amelyet magyar nyelven is végezhettek, s a befejezés után a növendékek már munkába is állhattak, kenyérkeresők lehettek. Megbecsülendő lehetőségnek bizonyult az ilyen képzés választása. És sok fiatal számára szépnek, vonzónak is. A későbbi időben azonban ezt a képzést is magasabb szintre emelték, s már csak a Pedagógiai Akadémiák diplomásai vállalhattak óvodapedagógusi oktatói-nevelői munkát. Míg végül napjainkban ők is egyetemi képzésben részesülnek.
A 2000. évben az újvidéki Forum Könyvkiadónál megjelent Elszaladt a kemence. Óvónők és szülők kézikönyve című kiadvány nagy feltűnést keltett az óvodában dolgozók és más, pedagógusi munkát végző szakemberek körében. A kishegyesi Szőke Anna óvónő munkájáról volt szó, aki több évtizedes gyakorlatának tapasztalatait és friss néprajzi tanulmányainak új hozadékát ötvözte egybe a hagyományőrzés kisgyerekkori megkezdése érdekében. ,,Célom e könyv közreadásával, hogy átvigyük megőrzésre és továbbadásra azokat az értékeket, amelyek a mai világunkat is harmonikusabbá tehetik. De ezt örökölni már nem lehet, ezt tanítani kell" – írta öntudatosan könyvében. Sokan felfigyeltünk újszerű pedagógiai módszereire, az általa ajánlott s a népélet legfontosabb szegmenseire figyelő tartalmakra, népköltészeti alkotásokra. Könyvének híre messzire szállt, ismételt kiadása is szükségessé vált. Így lett Szőke Anna egycsapásra a vajdasági néprajzos óvónő, aki éppen a szakdolgozatát készítette a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának Néprajz Tanszékén. Nagy merészség volt részéről a sokévi óvodapedagógusi munka után egyetemi hallgatóvá lenni, újra vizsgázni, az elvárásoknak megfelelni, majd pedig a szakdolgozat sikeres megvédése után, élete delén, tovább folytatni tanulmányait a tudományos fokozat, a néprajztudományok doktora cím megszerzéséért. 2007-ben megvédte doktori értekezését: „Mink itt istenfélésre vagyunk utalva” – A vallás megtartó ereje a Versec környéki magyarság életében címmel. Témavezetője a szakterület kiváló ismerője, dr. Bartha Elek professzor volt. Szakmai opponense pedig dr. Szilágyi Miklós és dr. Silling István. És innen már egyenes út vezet kettőnk ismeretségének elmélyülése felé.
A napokban 70. születésnapján köszöntötték kollégái és tisztelői dr. Szőke Annát, vagyis a jól megírt és megvédett disszertáció után sikeres és szorgalmas, kitartó vajdasági magyar néprajzkutatót. A tanulmányai végén járó egykori doktorandusznak nem volt könnyű az új tudományos munka témájának meghatározása és meglelése. A kerek születésnap kapcsán folytattuk a beszélgetést.
A Bácska közepén élő néprajzkutatót igencsak próbára tehette a választott távoli Dél-Bánát szórvány magyarjainak felkutatása, megtalálása és a közöttük való érdemleges kutatás folytatása. A magyar néprajzi szakirodalom sem tudott sokat segíteni ezen a terepen munkájában, hiszen épp ezért kérték e vidék vizsgálatát. Mi késztette e nehéz feladat vállalására?
− Én véletlenül kerültem arra a vidékre. A 2000-ben még létező Apáczai Közalapítvány igazgatója, Csete Örs kért fel, térképezzem fel a szórvány területeket, hol van még magyar nyelvű oktatás, illetve hol tudnánk még segíteni a magyar anyanyelvű óvodások, diákok oktatását, segíteni a magyar nyelv fennmaradását. És elindultam a vakvilágba. Ha visszagondolok, nagy bátorság kellett hozzá, hiszen a kilencvenes évek háborús hangulata még friss volt az emberekben. A Versec környékére érve tapasztaltam, mit jelentett SU jelzésű autóval ott megjelenni, kételkedve távolságtartók voltak a magyar lakosok. Fejértelepen a magyar tanítónő nem engedett be az iskolába. Sokszor meg kellett ott fordulnom, mire befogadtak. 2002-ben államvizsgáztam a Debreceni Egyetem Néprajzi tanszékén, s professzoraim azonnal felajánlották, pontosabban kértek, hogy írjam be a doktori képzést, és ha találok olyan területet itt, a Vajdaságban, ami a néprajz számára még nincs feltárva, akkor még esélyem is lehet az állami ösztöndíj megszerzésére. És mivel akkor már némi rálátásom volt arra a vidékre, tanáraim örömére, ezt választottam. Nem volt könnyű a folytatás, az első örömmámor gyorsan szertefoszlott, amikor szembesültem a tényekkel. Különböző kérdőíveket kaptam, ami abban segített, hogyan válasszak kutatási területet. Én a vallási témakört karikáztam be, azt, hogy mit jelent az ottani embereknek a vallás és mennyire erős a népi vallásosságuk.
A debreceni évek – hiszen közel tíz évig jelen voltam a kulturális életben, megtanultam a néprajztudomány minden szépségét – merőben megváltoztatták a világra való rálátásomat, az értékítéletemet.
A néprajzkutatói tevékenység mellett a közösségi munka továbbra is életviteléhez tartozik akár az Óvodapedagógusok Egyesületében, akár a vajdasági magyar néprajzi társaságban. A szervezett vajdasági magyar néprajzi kutatómunka új koordinátoraként és annak prezentálójaként talán jobb rálátása van az itt folyó néprajzi kutatásokra. Ha ez így van, milyennek értékeli a Vajdaságban folyó néprajzosok tevékenységét, munkájuk súlyát?
− Én hetedik éve vagyok a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnöke. Nagy elődök után kaptam a megbízatást a Társaságtól, mely szerint rám bízták a Társaság − ha úgy tetszik − vezetését. Előttem volt Dévavári Beszédes Valéria mgr., dr. Papp Árpád és dr. Raffai Judit. Előttük pedig a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, melynek elnöke tíz éven keresztül dr. Bosnyák István volt. Ők jelentették meg a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság Kiskönyvtára sorozatot is. 1997-ben a Kiss Lajos Néprajzi Társaság szabadkai székhellyel önálló civil szervezetté alakult és újabb kötetek jelentek meg. Mindezt azért mondom el, hogy ilyen előzményekkel nem volt könnyű folytatni a munkát. Rálátásom nem csak az itteni néprajzi kutatásokra terjedt ki, és ezt minden túlzás nélkül merem kijelenteni, a Kárpát-medence magyar néprajzkutatásaira is kitekintésem volt. Az egyetemmel minden nyáron 8–10 napos terepmunkára mentünk, minden évben másik országba, a szomszédos országok magyarlakta területeire. Így jártunk a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, és itt a Vajdaságban két alkalommal is. Ez a legjobb módszer a néprajzi ismeretek megszerzéséhez, illetve az egyetemen tanult anyag megerősítéséhez. A vajdasági néprajzkutatások körforgásába 2000-ben kerültem. Dévavári Beszédes Valéria hívott meg a népi vallásossággal kapcsolatos konferenciára, Csókára. Attól kezdve rendszeresen részt vettem a rendezvényeken. 2002-ben részt vettem a Pápán rendezett Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6. konferencián. Ezeken a kétévente megrendezésre kerülő tanácskozásokon minden alkalommal előadással szerepelek. Tagja vagyok a Doktorok Kollégiumának, amelynek székhelye Debrecen, de minden évben máshol tartjuk értekezéseinket. Ha összegezem a vajdasági néprajzi életben eltöltött éveimet, az tizennyolc év, ami sok tapasztalatot tartalmaz. Rálátásom a nálunk folyó néprajzi kutatásokra? Ezt két szemszögből közelítem meg. Az egyik a mi munkánk a Kiss Lajos Néprajzi Társaságon belül. Kiváló szakemberek tartoznak a Társasághoz. Tagságunk nyolcvan százaléka tudományos fokozattal rendelkezik valamely tudományágból, amit kevés civil szervezet mondhat el magáról. Magas színvonalú tudományos konferenciákat szervezünk, évente kettőt, hármat, és több alkalommal tartunk elnökségi ülést, ahol megbeszéljük célkitűzéseinket. Sajnos, azt kell mondanom, hogy e kiváló tudományos és aktív szervezet munkáját nemigen veszik igénybe intézményeink. Szerveznek különböző gyűjtéseket a néphagyományok terén anélkül, hogy minket, mint tudományos szervezetet bevonnának. Így születnek olyan kiadványok, amelyek nem éppen felelnek meg a néprajztudomány követelményeinek.
A Vajdaságban folyó néprajzi kutatásokban, amit mi szervezünk -- mint már említettem is --, a legkiválóbb szakemberek vesznek részt. Mindenkinek megvan a saját kutatási szakterülete, de ez nem jelent beszűkültséget, nem jelenti azt, hogy más területen nem tudnának nagyot nyújtani. Megemlítem a 2017-ben rendezett Reformáció 500. című konferenciánkat, amely négynapos volt, s a külföldi előadók mellett mindannyian tartottunk előadást. Van, akinek a kulturális antropológia a szakterülete, ők többnyire a jelen kutatásával foglalkoznak, ők onnan merítettek témát, vagy itt vagyok én, akihez közelebb áll a társadalomnéprajz, én általában a jelent és a múltat ötvözöm, illetve állítom párhuzamba.
Amit én nagyon fontosnak tartanék itt a Vajdaságban, az egy önálló intézmény megalakítása, illetve ha a Kiss Lajos Néprajzi Társaság intézményként működhetne, biztosítva lenne számára az anyagi háttér, és célkitűzéseit tudományos megalapozottsággal az intézmény szakemberei határoznák meg. Ez engem már nem érint, de a jövő fiatal néprajzosainak sokat jelentene, és nem kevésbé a vajdasági magyar nemzet szakszerű kutatása lenne a feladata, írott és tárgyi emlékeinek dokumentálása.
A Kiss Lajos Néprajzi Társaság tagsága a vajdasági magyar tudományosság terén számontartott kutatógárdát jelent. Vajon az itteni magyar társadalom és annak népélete vizsgálatához elegendőnek érzi-e kollégái számát, felkészültségét, és a folklorisztika, valamint az etnográfia Vajdaságban zajló magyar nyelvű oktatását?
− Köztudott, hogy nálunk nincs magyar nyelven néprajzi tanszék. Nincs magyar nyelvű néprajzi, illetve folklóroktatás. Akik a magyar etnográfia és folklorisztika kutatásával foglalkoznak, ők néhány kivétellel, jobbára Magyarországon szereztek megfelelő szakmai képzettséget. Minden kollégám a legmagasabb szakmai felkészültséggel rendelkezik, ezért furcsa, hogy intézményeink nem hozzánk fordulnak, amikor valamilyen feltérképezésről, gyűjtésről van szó. Nálunk jelenleg van egy óriási probléma, és most nem a Kiss Lajos Néprajzi Társaságra gondolok, hanem úgy általában: mindenki mindenhez ért. A néptáncos, tisztelet a kivételnek, már azt hiszi, hogy a néprajztudományok képviselője. Aki a viselettel foglalkozik, vagy gyűjtéssel, már múzeumot hoz létre minden szakmai tudás nélkül. Hangsúlyozom: tisztelet a kivételnek.
Előadásainkba, rendezvényeinkbe igen gyakran a helytörténészek is bekapcsolódnak.
A Társaság elnökeként milyen információi, milyen tapasztalatai vannak a vajdasági magyar néprajzkutatás eredményeinek más országokban való recepciójáról?
− Mind szélesebb körben váltunk ismertté, bizonyíték erre konferenciáink nemzetközi elismertsége, a külföldi kutatók részvétele, bekapcsolódása a munkánkban. A Kárpát-medencei néprajztudományban mind hangsúlyosabban vagyunk jelen. Ez nem csak az én ismeretségemen múlik, hanem a hangsúlyt az eredményes, színvonalas munkánkra helyezném. Persze, azért nekem sokat kell tennem, hogy eseményeink, híreink eljussanak mindenhová a szakmán belül. Például rendszeres értesítést és beszámolót küldök a Néprajzi Hírekbe, az Ethnográphia folyóiratba könyvbemutatókról küldök tudósítást, a Néprajzi Látóhatár folyóiratnál szerkesztőségi tag vagyok. Számon tartanak bennünket a nagyvilágban. Kolozsvárra eljuttatom megjelent könyveinket. Legutóbb épp az Országos Széchényi Könyvtárból kaptam levelet, hogy mely kiadványaink nincsenek meg náluk, s hogy juttassak belőlük két-két példányt. Ez óriási dolog, tudnak rólunk, kísérik kiadványainkat. A Magyar Néprajzi Társaság könyvtárában köteteinket személyesen szoktam leadni. Elnökként annyit jegyeznék meg, hogy vannak időszakok, s ez igen gyakran van, amikor ez a feladat egész embert kíván. Ha azt szeretném, hogy Társaságunk úgy működjön, mint amilyen jómagam is vagyok, pontos, lényegre törő, felelősséggel bíró személy, akkor azt másként nem is lehet csinálni.
Több könyvében is a szülőfaluja és lakhelye, Kishegyes, a hegyesiek népéletével foglalkozik. Társadalomnéprajzi vizsgálódások terén így lett „ez a falu más − miképpen egyik könyvének címe is mondja −, az egyik leginkább feltárt vajdasági magyar település. Jelen társadalmunkban hatalmas mozgások, változások, értékingások történnek. Ez már nem csupán a folyamatos és megszokott generációváltás eredménye, hanem szinte a tradicionális családmodell s vele az itthoni életforma átalakulása. Tudunk-e figyelemmel lenni ezekre a hagyományos értékeket bontó és már-már feladó disszonáns állapotra?
− 2010-ben a falu díszpolgárává választottak, ekkor fogadtam meg, hogy ha a szülőfalum ennyire megtisztelt engem, akkor a jövőben többet fogok foglalkozni Kishegyes néprajzával. Így született meg elsőnek az Ez a falu más című tanulmánykötetem. Azután követte még négy s most van a nyomdában a hatodik. Feldolgoztam a falu nemzetiségi összetételét, az emberélet fordulóit, a saját gyermekkoromat, amely egyben a falu gyermekvilágát is ábrázolja, valamint a Lélek és a valóság kapcsolata. Ez utóbbi a faluban fellelhető kisegyházakat, mai szóhasználattal élve a szabadegyházakat taglalja. Szeretem ezt a könyvemet, hiszen jómagam is kutatás közben jöttem rá, milyen sokrétű volt valamikor a falu vallási élete. Még adósa vagyok a falumnak az egyházi ünnepek feldolgozásával, de a gazdasági munkákhoz köthető események feltárásával is.
Fontosak ezek a megörökítések, mert komoly értékváltozásokról beszélhetünk, attól függ, honnan vesszük alapul a hagyományos népi kultúra átalakulását, néphagyományaink felszámolását. A hatvanas évektől kezd sérülni hagyományaink világa. Sokszor emlegetem a nagyanyámat, akinek még rend volt az életében. Mindennek megvolt az ideje, s ahhoz igazodtak az emberek. A hetvenes évek iparosodása felborítja ezt az egyensúlyt, már a munkahelyek sem teszik lehetővé a régi életmódhoz való igazodást. A kilencvenes évektől pedig teljesen felborul az egyensúly, erőteljesen érződik a globalizáció hatása. Beköltözik a családokba a halloween, elmélyül a szakadék a középosztály (ami részben el is tűnik) és az újgazdagok között. Felszínre kerülnek a tartalom nélküli pillanatnyi örömök, lásd wellnessfürdők, és ami számomra igen érdekes: a kutyasétáltatások. Eltűntek az utcákról a kispadok, helyettük kutyákkal járjuk az utcákat, s ha összefutunk valakivel, képesek vagyunk fél órát is beszélgetni, miközben szegény jószág összevissza rángatja a gazdáját. Ez is azt jelzi, mennyire eltávolodtunk egymástól, magányosakká váltunk. Valóban disszonáns a mai állapot.
A családi állapotokról már nem is beszélek szívesen, mert merőben megváltozott a házasság szentsége. A napokban olvastam a gyermekeket ért stresszhatásokról egy cikket, ahol arról számolnak be a tudósok, hogy megváltozott a gyermekeket ért lelki zavarokat kiváltó okok listája. Törölték a listáról a válást, mármint a szülők elválását mint kiváltó okot a listáról. A mai gyereknek ez már nem jelent megrázkódtatást. Ma ez az apám, holnap más, anya most elutazott más bácsihoz és így tovább.
Én vakon bízom abban, hogy egyszer visszaáll a rend az emberek életében, így nem maradhat, mert akkor megsemmisül az emberiség.
Dr. Szőke Annát eddigi szakmai eredményeiért, a Kiss Lajos Néprajzi Társaság sikeres újjáélesztéséért és vezetéséért, tudományos konferenciák szervezéséért, a konferenciáinkon elhangzott dolgozatok szerkesztéséért és publikálásáért, a fiatal néprajzkutatók felkarolásáért, az anyaországi és más külföldi rokon asszociációkkal való kiváló együttműködéséért, hasznos tanulmányaiért, kiváló monográfiáiért, publikációiért akár szülőfalujáról vagy a dél-bánáti szórványmagyarságról, akár a velünk együtt élő más nemzetiségűek népéletéről szólókért, valamint kerek évfordulója a Magyar Néprajzi Társaság Pro Ethnographia Minoritatum-emlékéremmel tüntette ki 2018-ban.
