Nyugat-Bácska egyháztörténete és kultúrája könnyen beleveszett volna a történelem süllyesztőjébe, ha nem lenne olyan hiteles szerzője és megörökítője, mint Silling István professzor, nyelvész, néprajzkutató, a vallási néprajz kiváló ismerője. Sokszor használjuk a nyugalmazott kifejezést a nyugdíjba vonult kollégáinkra, egykori tanárainkra. Tiltakozom! Tiltakozom, mert a professzor, a kutató, a tudós élete végéig vizsgálódik, nem teszi le a pennát, nem mellőzi a modern technika billentyűzetét, hanem dolgozik, adósnak érzi magát az eljövendővel szemben. Ilyen ember Silling István, aki tevékenykedése folytán Nyugat-Bácskát a tudományosság központjává emelte.
Nemzeti jelképekké varázsolta a vallási szimbólumokat, azokat, amelyek szűkebb és tágabb ”hazájára” jellemzőek.
Bevezetőjében – levéltári anyagokra hivatkozva – végig járja Nyugat-Bácska közel ezer éves történetét kiemelve Zombort, a latin rítusú kereszténység központját, ahová a Czobor grófok az odatelepülő domonkosok templomának szőlőföldet adományoztak. A török hódoltság előtti korról is olyan keretet ad, amelyről e bemutatás nélkül ismeretünk szegényes lenne. A török időket megelőző korban léteztek városaink, amelyek nevében szerepelt az ottani templom védőszentje: Szt. Lőrinc, Szt.Miklós, Szt. Katalin, Szt. György, Szt. Mihály, Szt. Iván. Ma már ezek hallatán csak csodálkozni tudunk, képzeletünknek szárnyat adva bejárjuk a régmúlt városait, falvait.
Silling István a jelent kutatta, bejárta Nyugat-Bácskát és felkutatta a Szűzanya emlékeket, a kápolnákat, összeírta szobrainkat, és a legtöbb esetben történelmi áttekintéssel és történetekkel is gazdagította ismereteinket.
Az Immaculata-emlékművek, a nép nyelvén Szűz Mária szobrok.
A török alóli felszabadítás után a Habsburg udvar telepítési politikájának következtében egy erős német kulturális befolyás jön létre, így a 18. század közepétől terjedő Nepomuki Szent János kultusz hatására a településeken átfolyó patakok, folyók, csatornák partjára Nyugat-Bácskában is szobrokat állítanak. A mindenkori rendszerhez való hűségét bizonyítandó Kruspér Pál (kamarai adminisztrátor) Zombor Város központjában álló telke sarkára Nepomuki –kápolnát emeltet (1751), ezzel is jelezvén a Habsburg- házhoz való hűségét.
Silling István kutatása előterébe helyezi a megszentelt tér jelenségét (először Barha Eleknél olvashatunk a megszentelt térről 1992.) Erre összpontosítva a szerző bebizonyítja, mennyire jó ismerője a vajdasági szakrális emlékhelyeknek, hiszen minden emlékoszlopnak, minden szobornak a lelőhelyét hitelesen alátámasztja, sőt, kilép e szűk keretből és egész Vajdaság területét bebarangolja térképpel kiegészítve. Szól a szentek tiszteletéről, elterjedtségükről. A kegyhelyek ismertetése azt bizonyítja, itt voltunk. A német nyelvű feliratok is azt bizonyítják: jelt hagytunk magunk után. Kiváló helytörténeti anyag a Silling István által felgyűjtött emlékhelyek ismertetése. Akaratlanul is az utolsó évszázad embertelen következményei jutnak az eszünkbe. Kitelepítések, emlékhelyek megsemmisítése, hiszen az új lakosságnak már nem jelentett semmit a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére emelt emlékmű. Fájdalmas múlt ez, amit a szerző elénk tár. A hajdani nyugat-bácskai Szeplőtelen Fogantatás-emlékművek közül a legtöbbet a németek emeltek, magyar feliratú szobrot csak Őrszálláson és a Közép-Bácskai Topolyán találunk.
Külön fejezet foglalkozik Szűz Mária fájdalmának ábrázolásával a Vajdaságban. A Czobor család nevéhez fűződnek a Fájdalmas Anya bácskai emlékei. Kik is voltak ők, miért is lenne fontos ismernünk e család szakrális emlékeit.
A szakrális szövegek olvasatakor rádöbbenünk a szerző filológiai tudásának egy másik aspektusára, mégpedig mennyire jól ismeri a témát érintő szerb szakrális szövegeket. Azután rávilágít a Fájdalmas Anya- és a Fájdalmas Szűz-ábrázolások közti különbségre. A szobrok múltbéli megjelenítése nem csak a vallásos ember vallásosságának kifejezője volt, de a már említett szakrális tér a lakosok vallási kultuszát is tudatosította az arra járó idegennel.
Silling István új könyvében elsősorban Nyugat-Bácska szakrális tárgyi hagyatékával ismerkedhet meg az olvasó. A vizsgált terület is egykoron büszkélkedhetett épített tárgyi örökséggel: köztéri alkotások: szobrok, egyházi létesítmények: kápolnák, kálváriák.
A bemutatott emlékhelyek több generáció évszázados emlékei, s az is tanúságos, hogy az utókor mikén bánt ezekkel az emlékekkel. A romboló magatartás egyértelműen jellemzi az újabb (betelepített) lakosság viszonyát a múlt tiszteletét illetően. Kápolnáink közül kevés maradt meg, s vonatkozik ez főként azokra a településekre, amelyeknek lakosságát németek lakták.
A 18. századi szabadtéri Mária-szoborról, Szűzanya-ábrázolásról a szerzőnek nincs tudomása. „Egyesül az 1774-ben felállított zombori Szentháromság-oszlop talapzatának egyik szobraként volt jelen egy Immaculata-szobor 774 óta. Ez az 1944 őszén bekövetkezett hivatalos ideológiaváltás áldozata lett.”
Külön fejezetként számol be a kötet a Lourdes-i Szűzanya nyugat-bácskai ábrázolásairól. Silling Léda már az új kor vallási törekvéseit, történéseit mutatja be színesen, gazdagon.
