2024. április 27., szombat

Várakozzunk jól!

Ez a karácsony más lesz.

Elkezdtem saját kezűleg készíteni a dekorációt, és sütni fogok mézeskalácsot is. Ajándékokat készítek, és összeállítok egy cipősdobozos csomagot a rászoruló gyermekeknek. Próbálok minél több időt tölteni azokkal, akiket szeretek. Ha tehetem, segítek másoknak. Van akivel együtt sírok, és van, akivel együtt nevetek.

Nem olyan rég volt egy időszak, amikor nem akartam tudomást venni az ünnepről. Néhány gyertya és egy adventi koszorú – ennyi volt a rend kedvéért. De most valahogy más.  Élek az ünneppel és merítek az emlékekből, amelyek visszarepítenek a gyerekkoromba, a narancsillatú karácsonyfa mellé, amikor az volt a legnagyobb gondunk, hogy melyik sütiből együnk vagy melyik babával játszunk az unokanővéremmel.

Fotó: Gergely Árpád

Fotó: Gergely Árpád

A keresztény hagyományok szerint advent első vasárnapján kezdődik meg az új egyházi év és a felkészülés a karácsonyra. Vallási szempontból az advent várakozás Jézus második eljövetelére, a hívő ember lelki felkészülése arra, hogy a lehető legközelebb kerüljön Istenhez. Az eljövetelre utal maga a szó is, az advent ugyanis az adventus Domini kifejezésből alakult ki, ami annyit tesz: az Úr eljövetele, így gyakran egyszerűen Úrjövetként utalnak rá.

A Jézus Krisztus születésnapjáig, azaz december 25-éig tartó advent időszak kezdete hagyományosan a karácsony előtti negyedik vasárnap, azaz a november 30-i Szent András ünnepéhez legközelebbi eső vasárnap – ez egyébként a disznótorok kezdetének ideje is, erre utal a disznóölő Szent András név is. A középkorban ilyenkor tartották meg az utolsó zenés, táncos mulatságokat. A tarka ruhák is sutba kerültek, a gyász színének megfelelően egyes helyeken fehérbe, másutt feketébe öltöztek. Hajnalonként a kisgyermekek csengőszavára indultak a misére, és ez a hajnali néma templomozás a bűnbánat idejévé válhatott, mivel sok helyütt úgy tartotta a szokás, hogy rorátéra menet szólni sem szabad. Sötét is volt, lámpa sem világított az utcán.

Az advent az év legsötétebb napjait kíséri el, és ekkor van a téli napforduló is, ilyenkor az ünnepi fények ölelésére minden ember nagyon vágyik. Az adventi koszorú a karácsonyra való lelki felkészülés szimbóluma. A hagyományosan lila színű három gyertya a hit, remény és szeretet jelképét hordozza, a negyedik, rózsaszínű az öröm gyertyája. A gyertyákat vasárnaponként vagy előző este gyújtják meg – minden alkalommal eggyel többet –, az elsőt most vasárnap. Ahogy egyre több gyertyát gyújtunk karácsony közeledtével, úgy növekszik a fény ereje is, ami karácsonykor éri el csúcspontját.

Az Úrjövetelre való felkészülés időszaka csendes, elmélkedéssel töltött hónap kellene legyen, melyben testi és lelki megtisztuláson is átmegy a hívő ember. Régebben, amíg a természet ritmusához igazodott az élet, az év végét a család általában együtt töltötte, hiszen a mezei munkák eddigre véget értek, és ez alkalmat adott a közös beszélgetésekre, az elmélyedésre is. Ezzel szemben mi ezekben a hetekben az agresszív reklámok, az üzletek és közterületek pazar karácsonyi fényei és az unalomig játszott karácsonyi dalok között élünk. Dolgozni járunk, emellett bevásárolunk, díszítünk, sütünk és főzünk. Közben a lelkünk mélyén búslakodunk, mert így vagy úgy, de elment valaki közülünk. Ma már nincs úgy körbevéve az ember a családjával, mint régen, ezért személyesebben kell megélnünk az ünnepi elmélyülést. Gyújtsunk gyertyát, és vegyünk elő egy zenét, amit szeretünk, egy költőt, akit régen olvastunk. Ha egy ismerősünk, rokonunk beteg, ne csak egy látogatás erejéig legyünk vele, hanem segítsük folyamatosan. Lépjünk ki a megbántottságunkból, és vegyük fel egy régen megkezdett, de nem folytatott beszélgetés fonalát. Pilinszky János ilyentájt mindig levelet írt a halott édesanyjának. Adventben az élet ezekhez hasonló intimitásainak kellene előtérbe kerülniük, hiszen az ünnep csodát hoz magával, olyan, mintha ilyenkor minden felfokozódna: az ételek finomabbak, a nevetések ízesebbek, a színek elevenebbek, a csend mélyebb, az illatok intenzívebbek, a szeretet pedig erősebb.

 „Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.” (Pilinszky János: Hitünk titkairól)