2024. április 26., péntek

Egy lélek küzdelme

Damien Chazille: Az első ember

A holdra szállás az emberiség történelmének egyik legnagyobb pillanata. És most direkt írtam a történelmet, ugyanis hiába tette le lábát égi kísérőnkre 1969. július 20-án Neil Armstrong, majd utána tették még páran a következő öt küldetésben, 1972-ben jártunk utoljára a Holdon. Ember azóta nem járt ilyen messze az anyabolygójától, sőt a Hold az egyetlen földönkívüli égitest, amin ember járt, csupán orbitális pályáig jutottunk el. Mintha csak megállt volna az idő és feledésbe merült volna ez az emberi értelem nagyságát bizonyító tett.

A holdra szállásról számtalan dokumentum született és az 1969-es élő közvetítésnek hála még sokan emlékeznek is arra, amikor az első ember a Holdon kimondta az azóta halhatatlanná vált szállóigét: „Kis lépés az embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek.” Neil Armstrong és Buzz Aldrin ezeknek az embereknek a szemében ma is hős, a holdra szállás pedig olyan emberi és mérnöki hőstett, aminél azóta sem „ugrottunk” hatalmasabbat. Pontosan ezt éreztem belépve a moziba, ugyanis röpke negyven évemmel én éreztem a magam a legfiatalabb nézőnek. Persze ez nem teljesen igaz, de többségben voltak a szép korú nézők, azok az emberek, akik 49 évvel ezelőtt a televízió, vagy a rádiókészülék előtt izgulták végig a kilövés pillanatait, majd később magát a holdra szállást is. Pedig az első ember nem történelmi film, nem dokumentumfilm, de még nem is életrajzi film, hanem kőkemény karakterdráma, és ez az, amiben Damien Chazelle, a Whiplash és a Kaliforniai álom rendezője mindig is jó volt. Ebben a filmjében is egy ember, Neil Armstrong (Ryan Gosling) és a történelem kapcsolatát mutatja be. Az embert az összes érzelmeivel, problémáival és visszásságaival egyetemben.

A filmben nincsenek nagy végtelen képek az űrről, sem ikonikus rakétaábrázolások, ezzel szemben viszont is ott nyomorgunk a három űrhajós mellett a bádogkabinban. Chazelle nem az űrutazás és a holdra szállás heroikus oldalát, hanem a klausztrofóbiás, izzadságszagú és félelmekkel teli oldalát mutatja be. Dübörög, zörög, pittyeg az egész, de nem látjuk, nem érzékeljük a Saturn V rakéta nagyságát és erejét (aminél azóta sem építettek nagyobbat), szinte ránk tapad az űrhajósok szorongása. A rendező és a csapata ennek ellenére a legapróbb részletekre is odafigyelt – az űrhajósok ruháitól kezdve, a kiszolgálószemélyzeten át, a rakétákon, repülőkön át mindenig –, igazán minden korhű, érdemes összevetni a film jeleneteit a korabeli NASA-fényképekkel. Néhány pillanatig azt hittem, hogy egy tudományos dokumentumfilmre ültem be, de amikor kimaradtak bizonyos jelenetek – például az űrhajósok felkészüléséből, az űrutazásból, az amerikai zászló Holdra való kitűzéséről, az onnan történő felszállásról vagy éppen, amikor kimaradt az Apollo legénységének földet érése – ocsúdtam fel, hogy egy hallgatag, érzelmeit nem kimutató, erős küldetéstudattal rendelkező személy küzdelméről szól a film. Bár Ryan Gosling hitelesen alakít, mégiscsak nehéz dolga volt megmutatni az általa formált személy motivációit, miközben a nagyszájú – a valóságban is az volt – Buzz Aldrint (Corey Stoll) sokkal könnyebb megformálni. A főszereplő életre hívásában nagy segítség volt Armstrong életrajza, amiből az űrhajós csak egyetlenegyet hagyott jóvá. A könyv jogait még a 2005-ös megjelenés előtt megvásárolta Clint Eastwood, és sokáig ő akart filmet rendezni az űrhajósról, de végül kihátrált belőle. Sőt a rendező egy startolás előtti jelenet kedvéért, amiben a főhős arról beszél gyerekeivel, hogy lehet nem tér vissza, az űrhajós fiaival, Rick és Mark Armstronggal is konzultált. Óriásit játszik az asztronauta feleségét, Janetet megformáló Golden Globe-díjas Claire Foy, aki alakításával talán el is lopta a show-t Goslingtól, vagy legalábbis hátán cipelte a film nagy részét, de kellett is valaki, aki ellensúlyozta az űrhajós sztoikus, sótlan karakterét.

A 138 perces film 10 évet ölel fel, és bár lassan építkezik, folyamatosan tartja a feszültséget a nézőben, aminek köszönhetően szinte szempillantás alatt múlik el a több mint kétórás játékidő. A színészi alakítások hitelesek, a film történelmileg korrekt, technikailag pedig zseniális, különösképp a hangszerkesztés – a Saturn V rakéta hangját a SpaceX Falcon Heavy óriásrakétája adta, amit február 6-án lőttek fel az űrbe –, de ez a film nem a NASA űrprogramjáról, sem a holdra szállásról, hanem Neil Armstrongról, az emberről szól, aki e történelmi küldetés elvállalásával próbálta feldolgozni a családját és az őt ért traumát.