Kedden volt száz éve, hogy a szerb hadsereg bevonult városunkba. Ez a nap egyben a szabadkai magyarság kisebbségi létének kezdete is. Persze ezt az akkoriak még nem sejtették. Legalábbis erről tanúskodnak a Bácskai Hírlap korabeli számai.
Az első tudósítás, amely a közelgő katonai bevonulást vetítette előre 1918. november 10-én jelent meg A szerbek ma hajnalban megszállják Szabadkát címmel:
„Ujvidekről táviratozzák éjjel két órakor: Ma éjjel tizenkét órakor kisebb szerb különítmények elindultak Ujvidékről Szabadkára. Valószínűleg hajnali négy órakor érkeznek Szabadkára s itt először az üzletvezetőséget, a tábori szállításvezetőséget, üzletvezetőségi távirdát és a Feldeisenbahnlinien kommandót fogják megszállni. Ha nagyobb csapatok érkeznek, a vasuti állomást, vasuti és belvárosi postát és a városházát fogják megszállni, illetve ellenőrzés alá venni. Mire e sorok megjelennek, akkorára már a 15-20 főnyi csapat meg is szállják a város főbb pontjait.”
A fenti sorok rémhíreknek bizonyultak. Azon a napon nem érkeztek szerb csapatok városunkba. Mindez 13-án este következett be, így az aznapi Bácskai Hírlap olvasóit még arról tájékoztatta, hogy a szabadkai Nemzeti Tanács határozatot fogadott el, amelyben támogatják a köztársasági államforma bevezetését. 14-én már a következő cím szerepelt a címlapon: „A szerbek megszállták Szabadkát”.
A tudósítás szerint 13-án este érkezett a városházára a hír, ahol éppen a Magyar és a Szerb-bunyevác Nemzeti Tanács is ülésezett, hogy Nagyfényről Szabadkára két vonat indult szerb katonákkal. A két nemzeti tanács tagjai, nagyobb tömeg kíséretében, kimentek a pályaudvarra, hogy bevárják a vonatokat. Az ott uralkodó hangulatot így írta le a Bácskai Hírlap tudósítója:
„A hangulat folyton izgatottabb lesz. Végre fél hétkor feltűnik az első szerb vonat. Lassan szinte fájdalmas nyugalommal gördül be az állomásra. Ócska kis mozdony vezeti, a vonatvezető mellett feltűnik az első szerb szuronyos katona, és elhangzik az első kiáltás: Zsivió!
Aztán ahogy a kocsik egymás után gördülnek be a kiáltás folyton erősbbödik, a bunyevácok és szerbek előre tódulnak, a magyarok hátrahúzódnak. A jelenetnek van valami teatrális szintje és ereje, a történelem örömrózsákat fakaszt a szerbek és bunyevácok arcán és rákoppan a magyarság szívére. Két nagyon sokat szenvedett nép, négy és félévi gyötrelmes háború irtózatos szenvedés után találkozik az öröm és a fájdalom különböző érzéseivel.”
A vonatokkal összesen ezerháromszáz katona érkezett, akiket Anta Živulović alezredes és Mihajlo Bodi őrnagy vezetett. A katonákat a bunyevác és szerb nők virággal dobálták, majd a Szerb-bunyevác Nemzeti Tanács elnöke, Šime Milodanović üdvözölte őket. Ami érdekes, hogy a magyar Nemzeti Tanács egyik tagja, Havas Emil, aki nem mellesleg a Bácskai Hírlap felelős szerkesztője is volt, szintén felszólalt:
„– Testvéreim! A Magyar Nemzeti Tanács megbízásából a szabadkai magyar polgárság nevében így üdvözöllek benneteket, mert nem csak barátsággal hanem szeretettel is fogadunk. A magyar nép a tiétekkel négy és fél éven át közösen szenvedett. Most, hogy a béke közeledik, üdvözlünk, mint egy demokratikus szabad állam küldötteit, az új, demokratikus magyar nép nevében! Isten hozott!”
Havas Emil szavai meghökkentőek lehetnek, de hozzá kell tenni, akkor még ideiglenes állapotnak vélték a bevonulást.
November 14-én a szabadkai pályaudvaron maga Linder Béla, a Károlyi-kormány béketárgyalások előkészítésével megbízott tárca nélküli minisztere nyilatkozott Szaulich Antalnak, a Bácskai Hírlap újságírójának. Linder vonattal a belgrádi fegyverszüneti tárgyalásokról tartott Budapestre. A miniszter igyekezett megnyugtatni a szabadkaiakat, hogy a szerbek a béketárgyalásokig „csak rendfenntartás végett szállják meg a kijelölt területeket”. Ma már tudjuk, hogy ez nem így volt.
