I.
Halottak napján délelőtt tízkor megérkezett anyai nagyszüleim háza elé a fiáker. Így mentünk a temetőbe ótata, ómama meg én. Mellettem két nagy, de nem hivalkodó fekvőcsokor, kezemben meg két kicsiny, amekkorát egy ötéves kislány ujjai átfognak.
Szerettem a nagyszüleimet, a fiákerezést, a temetőt. Tudtam, hogy halottak nyugszanak ott, de ez nem keltett bennem félelmet. Nagyszüleim nem szóltak rám, ha egyik sírtól a másikig futkostam, hogy megnézhessem a kriptákat. A hangoskodást megtiltották, a köszönést kötelezővé tették. Így épp minden temetőlátogatónak csókolommal köszöntem, és még a képeknek is a sírokon.
Az én kis virágcsokraim közül egyiket a katonai temetőrészben kellett valamelyik sírra tennem. Ott nem nyugodott sem rokon, sem ismerős, csak a remény. Óvodásként meg voltam győződve, hogy az is élő valaki volt. Ómama mindig elmondta, hogy bátyja az I. világháborúban szanitécként valahol a fronton halt meg, s hogy reméli, valaki Félixnek is visz virágot, mert a remény hal meg utoljára. Ezért tétették velem is egy katona sírjára a csokrot. Melyikre? Választhattam. Emlékszem, minden évben cikáztam a fejfák között, aztán találomra elhelyeztem az élők emlékezetének meg tiszteletének jelképét. Így egyszer ide, következő évben oda került.
A másik csokor sorsát teljesen rám bízták. Találtam egy kicsi márvány síremléket. Akkor még nem tudtam, hogy gyermeket temettek oda. Nagyszüleim olvasták el a nevét, melyre ma is emlékszem. Messmann Józsika feküdt ott mindenkitől elfelejtve. Nála nem volt kép, de köszöntem Józsikának is, és neki adtam a másik csokrom. Minden évben neki, míg egyszer csak el nem tűnt a sírja.
Miután a másik csokrom is a helyére került, nagyszüleim kézen fogtak. Lassan, a környezethez illően sétáltunk végig a temetőn, s én már csak azoknak mondtam csókolomot, akikkel a nagyszüleim is üdvözölték egymást.
II.
Nagybecskereken halottak napján délután autóval a temetőbe menni értelmetlen, hisz a szűk Kálvária utcában ilyenkor egy tűt sem lehet leejteni, nemhogy kocsival megállni. Aztán megszámoltam. 14.30-kor 6 autó várakozott a tulajdonosára. Nem értettem. A temetőben senki. Sokáig senki. Aztán egy idős hölgy a lányával. Ismerősök. Üdvözöljük egymást. Az idő szép. Lengedezik a szél. Ereje oltaná a gyertyák, mécsesek lángját, ha égnének. De nem égnek. Félórás lassú séta után tíz mécsesnél többet nem tudok összeszámolni. A temető lényegében üres, és én továbbra sem értem. Aki jön, szinte szégyenkezik, hogy elkésett. Tegnap vagy tegnapelőtt kellett volna, nem ma. Ma üres a temető.
Gyorsan sötétedik. Akivel találkozom, köszönök. Örömmel visszaköszön. Nem ismerjük egymást, de mégis, hisz testvérek vagyunk az emlékezésben.
2013. november 2-án
III.
Régen látott kedves ismerősökkel találkozom, Pesten élő Sz. Róberttel és nejével, Zsuzsannával. Két szép fiuk is velük van. Beszélgetünk, s közben a sírok közül előlép Róbert édesanyja, Rozália. Kezében csokor.
– Egyik osztálytársam sírjára tettem virágot – mondja Rozália. – Minden évben ilyenkor végigjárom a temetőt, és az ismerőseimhez teszek egy-egy szálat. Akinél nincs virág, oda többet. Sajnos, már sokkal nagyobb csokorral kell ezután jönnöm.
IV.
Fiatal anya óvatosan lépked temetőnk hepehupás aszfaltján. Jobb kezében virág, bal karján ül kicsi lánya. Hallom is az apróságot:
– Mama ali sada nemoj da plačeš!
– Malena danas neće mama da plače. Danas je praznik.
Magyarul:
– Anya, ma ne sírj!
– Kicsim, ma nem fogok sírni. Ma ünnep van.
Begánk csodái
A folyóknak megvannak a jogaik, törvényeik. Az ember ezekkel ritkán törődik. A természet iránti alázat meg tapintat nélkül a folyók életébe is beleavatkozik, ahogy minden másba. Ez a beavatkozás több kárt okoz, mint jót hoz. Ez a sorsa a Nagybecskereken keresztül kanyargó Begának is, mely a Nyugat-Kárpátokban ered, és kiszámíthatatlan női szeszéllyel kalandozott Temes és Torontál vármegyében, míg nem jött egy keménykötésű katona, egy tábornok, aki igazi báró is volt, s Lotaringiából származott, mint anyai dédmamám. Mercy Claudius Florimund nemcsak a háborúzáshoz értett, hanem a folyókhoz is. Mivel a Bega vezényszóra fittyet hányt, kénytelen volt a tábornok úr a 18. sz. kezdetén keresztül-kasul ásatni a Bánságot, hogy mederbe terelje és szigorúan két part közé zárja a Begát.
Ezzel a maláriát terjesztő szúnyogoknak is befellegzett. Ártereket, mocsarakat, posványokat nem táplált többé a Bega, melyet a tábornok úr ily módon megfosztott folyói rangjától, s csatornává degradált.
Szerencsénkre a mi Begánk csupa jóhiszeműség. Megbocsájtotta a lefokozást, meg azt is, hogy unalmas folyóvá alakította a báró. Talált a Bega magának más mulatságot, meg sok-sok örömet szerzett azoknak, akik a közelében éltek. Mert a Bega már csak ilyen.
Igaz, a becskerekieknek még borsot tör az orra alá, mivel nem ölelheti át többé a város szívében található Kisamerika nevű félsziget. Amputálták az izgalmas kanyargását. Ellopták egyik hídját. Az áramló vizéből átmenetileg 3 tó lett. De a Bega természetéből adódóan nem lehet tó, hanem az, ami eredetileg is volt, ha megállásra kényszerítették: posvány. Amikor teljesen tűrhetetlenné válik a helyzet, a posvánnyal veszik fel a küzdelmet a városatyák, nem tudván, hogy eleve kudarcra ítéltettek, mert a folyóvíz nemesi rang és politikai poszt nélkül is nagyobb úr.
A Bega mindennek dacára kedves, nagyvonalú és önzetlen. Jelenleg épp segítségére siet nagy testvérének, a folyamnak, mely nemcsak hegyeket lát, hanem a tengert is. A Duna vergődik, ahogy az élővilága is, mert „valaha mért legalacsonyabb vízállásának rekordja is megdőlt”.
A lassú Begának az utóbbi időben sürgős dolga van. Még a színe is megváltozott sietségében. Sohasem látott smaragd csillogású lett nagy igyekezetében, hogy mielőbb Titel közelébe érjen, ahol a Tiszába ömlik, majd a Tisza, Begánkkal gyarapodva, hatalmas vízhozammal ott, Titel közelében a vergődő Dunába torkolljon.
Ez a természet ősi törvénye. Sem több, sem kevesebb!
Vagy…?
Amikor az inflációs időkben kényszerpályára kerültem, és iskolakönyvtárosként kerestem meg a mindennapi betevőt, a bánsági tanintézmények legszebb dísztermében dolgozhattam. Sajnos, ez nem volt elegendő privilégium ahhoz, hogy pótolja a hiányzó tanítványokat, a tanítás mindig megújuló örömét.
Középiskolánk dísztermének a színpadán, a nehéz plüss függöny mögött volt az íróasztalom. A székem meg karnyújtásnyira az ablaktól, mely épp annyi éves volt, mint a szépséges, de már felújításra áhítozó épület. A 100 éves ablakok látszatra szépek, de elegendő volt egy erősebb légáramlat, hogy kinyíljon a kecses ívű ablakszemnek mind a négy szárnya, lenn is meg fenn is. Amikor megérkezett a haragjáról elhíresült kossava, kímélet nélkül besüvöltött. Az évekig fűtetlen, széljárta díszteremben gémberedett végtagokkal, vacogva ücsörögtem késő ősztől kora tavaszig, nem csak a 10 ezer kötet társaságában. Mert hűségesen ott tanyáztak az egerek meg azoknak a megtermettebb rokonai, ha pedig hosszabb ideig moccanástalanul ültem, a légtérben denevérek kezdtek röpdösni. Tapasztalatból mondom, megszokhatók.
Kezdetben furcsállottam, hogy a könyvtárba szívesen jártak a diákok akkor is, ha nem a házi olvasmány lehetőleg rövidített változatát szerették volna kikölcsönözni. Legtöbbjük ilyen-olyan kérdéssel állt elő, melynek folytatása mindig beszélgetés lett, ami a legtöbbjük életéből, meggyőződésem, hiányzott. Tanártársaim is lyukasóráikon szívesen üldögéltek a könyvtárban. Témánk volt bőven. Amikor pedig nyugdíjas pedagógus jött látogatóba régi iskolájába, első útja a könyvtárba vezetett. Hosszúra nyúló társalgások folytak itt. Igaz, gyakrabban a kollégák parttalan monológja.
Látogatásával legnagyobb meglepetést a szerb szakos Slavko okozott, akiről köztudomású volt, hogy visszafogott ellenszenvet táplál irántam, számomra megmagyarázhatatlan okból. Első iskolakönyvtári látogatásakor Slavkóról keveset tudtam, de ritka, mégis valami beosztás szerinti jövetelei folytán kezdtem lassan megismerni. Irodalomról nem volt szó, az utazásairól annál több. Ki hitte volna, hogy ez a zárkózott, mogorva ember többször is körülutazta a Földet. Érthetetlen volt, hogy szinte közönnyel mesélt ausztráliai élményeiről, Új-Zéland szépségéről, Peru ősi civilizációjáról, Ázsia országainak egzotikumáról vagy épp Párizsról. Ötször járt a Louvre-ban. Már a nyitás előtt ott ácsorgott a jegypénztár előtt kígyózó sorban, és a világ leghíresebb múzeumának zárásáig bennmaradt. Kedvenc alkotója, alkotása nem volt, de minden alkalommal több órát nézegetett egy-egy festményt. Épp azt, amelyik nem engedte továbblépni.
Egyik könyvtári látogatása alkalmával a világ vallásait vette sorra. Mindegyikben talált komoly kivetnivalót, és épp ezért ő meggyőződéses ateista, szögezte le.
Az én lobbanékonyságra is hajlamos természetemmel már nem győztem hallgatni. Minden erőm, tudásom, lelkesedésem latba vetettem, hogy Istenbe vetett hitünk felbecsülhetetlen fontosságáról meggyőzhessem. Magamat túl kicsinynek találva Slavko ateizmusával szemben, szentírási idézetekkel, a vallás és a hit hegyeket mozgató erejének példáival is előálltam. Már éreztem, ég az arcom, szaporábban szedek levegőt, hát elhallgattam. Csönd lett, hosszúra nyúló csönd, pedig arra számítottam, most érveket fölsorakoztatva verbális támadásba lendül. Percekig tartó hallgatás után csak felkelt, s már az ajtó kilincsét fogva mondta:
– Irigylem, hogy így hisz Isten létezésében. Én erre nem vagyok képes.
Többé nem jelent meg a könyvtárban. Az Idő múlásával megfeledkeztem róla. Évek teltek el, amikor itthon vacsorakészítés közben minden előzetes nélkül hirtelen eszembe jutott Slavko, sőt az utazásairól szóló történetek apró részletei is. Igyekeztem a teendőimre összpontosítani, de ennek ellenére gondolatban nem Nagybecskereken voltam, hanem a sohasem látott Párizsban sétáltam. Sőt mosogatás közben már azon töprengtem, hogy hány órakor nyit a Louvre. Mintha gondolataimba költözött volna Slavko, bármibe kezdtem, ő jutott eszembe.
Aznap szokatlanul korán feküdtem le. A reggel házirendünk beidegződött ritmusában, beosztásában zajlott. Fésülködés közben a tükör előtt új-zélandi részletek elevenedtek fel. Megsokalltam, hogy még mindig az jut eszembe, amit ki tudja, mikor mesélt a nyugdíjas kolléga. Aznap kerékpárommal jóval az első órám előtt értem be az iskolába. A tanáriban kávékortyolgatás közben valami szokatlan belső kényszertől vezérelve tudakozódni kezdtem, mikor találkoztak Slavkóval utoljára. A fiatalabb kollégáknak fogalma sem volt, ki után érdeklődöm, az idősebbek meg eredménytelenül törték a fejüket. Nem jutott senkinek eszébe, de abban biztosak voltak, hogy nagyon régen.
Harmadnap a díszes, hatalmas és nehezen nyitható iskolaajtón igyekeztem bejutni, amikor tekintetem megakadt a külső hirdetőtáblán. Faképnél hagytam az ajtót. A frissen kitűzött értesítést olvastam. Ott az állt, Slavko K. hosszú és súlyos betegség után tegnap távozott az élők sorából… temetése itt és itt, ekkor és ekkor lesz.
Aznap a tanáriban kollégáim döbbenten faggattak:
– Tudtad, hogy Slavko beteg?
– Semmit sem tudtam róla – válaszoltam.
– Akkor miért épp most érdeklődtél utána?
– Mert egyszerűen eszembe jutott.
– Csak úgy eszedbe jutott?
– Csak úgy – ismételtem meg.
Vagy talán mégsem? – villant föl bennem akkor, és még most is.
Az adott pillanatban
Igen, férjhez akar menni, mondta halkan és csak önmagának, mert egyedül volt, mint tegnap meg tegnapelőtt. Ahogy évek óta.
Aztán keserűen nevetett. Hát persze, várja a herceget. Azt az álombélit. De az nem akar megérkezni. Talán már itt volt, és el is ment, mert nem ismerte föl? Nem csinnadrattával meg pompával érkezett, nem is álruhában jött, hanem civilben. Lényegében semmiben sem különbözött másoktól. Szerelem is lángra lobbant, vagy épp csak pislákolt bennünk, és akkor a nő szakított, mert meggyőződése volt, a kapcsolat szalmaláng, s hamarjában feledésre ítélte. Pedig most, ahogy magában és magának motyog, tudja, hogy azok a férfiak, akiknek tekintete szaporázta a szívverését, akik gondolataiban otthonra leltek, akik felkeltették benne a vágyat, akikben ő is felkeltette a vágyat, azok mind, kivétel nélkül valóban mind a megálmodott és várt hercegek voltak az adott pillanatban.
