1918. november 3-án Victor Weber von Webenau, az Osztrák–Magyar Monarchia tábornoka és Armando Diaz olasz tábornok az Antant nevében aláírta a padovai fegyverszüneti egyezményt. Ezzel hivatalosan is véget ért a háború a széthullófélben lévő Monarchia számára. A frontokról tömegesen indultak meg a harcoktól elgyötört katonák hazafelé, akiknek egyetlen vágyuk volt, hogy újból találkozzanak rég nem látott szeretteikkel.
A Nemzeti Tanács által irányított Szabadkát a rajta áthaladó vasútvonal révén közvetlenül érintették a frontról hazafelé tartó katonavonatok. A pályaudvaron uralkodó állapotokat jól szemlélteti a Bácskai Hírlap november 5-én megjelent Riport a forradalmi pályaudvarról című tudósítása.
„A pályaudvaron óriási tömeg vár az elutazásra. Senki se akarja megérteni, hogy majdnem lehetetlenség elutazni. A vasut alig tudja a front minden részéről érkező katonaságot elszállítani. A vasutasok megfeszített munkával igyekeznek a rendet fenntartani.
A pályatesten nagyon sok vonat áll. Mindannyian zsúfolva utasokkal. A vonat tetején katonák borotválatlan, gyűrött ruhájú harcosok, a kik hazafelé sietnek.
A perronon óriási tumultus. A polgárőrség tagjai elveszik az átutazó katonák fegyvereit. Szó nélkül adja át mindenki. Egy gépfegyveres katonától a kinek cérnafoszlányok vannak a gallérján több kézigránátot vettek el.
– Honnan hozza a gránátokat? – kérdjük tőle.
– Az olasz frontról – válaszolja.
– Miért cipeli maga ezeket a gránátokat az olasz frontról?
– Hát kérem mit lehessen tudni, azt beszélték a fronton, hogy itthon forradalom van. Én azt hittem, hogy jobb ha felfegyverkezve jövök haza” – olvashatjuk a hírlapban.
A városban hét-nyolc ezer átvonuló katona tartózkodott, akik nem tudtak rögtön továbbutazni. Az ő helyzetükön próbált segíteni a városi Nemzeti Tanács november 4-én megalakult népjóléti bizottsága, amely negyven konyhát állított fel a vasútnál, ahol friss gulyással várták a katonákat. November 6-án nagy öröm érte városunkat, ugyanis ekkor érkezett meg a bajai vonattal a szabadkai 86. gyalogezred egy része az olasz frontól. A katonákat nagy tömeg várta az állomáson. Elsőként dr. Bíró Károly polgármester üdvözölte a hazatérőket, majd Mukits Simon a Nemzeti Tanács nevében intézett hozzájuk lelkesítő szavakat, mondván „mint egy lenyűgözött ország rabszolgái mentek el idegen területeket védeni s most nem is a négy és fél éves eredményeképp, mint egy szabad független ország szabad fiai jöttek vissza”.
A város fölött azonban újabb viharfelhők gyülekeztek. November 11-én a Hungária szállóban megalakult a Szerb-bunyevác Nemzeti Tanács. Az összegyűlt több ezer ember előtt Stipan Matijević szólalt fel, aki elmondta, hogy Wilson amerikai elnök 14 pontja kimondja a népek önrendelkezési elvét, és ennek szellemében a Szerb-bunyevác Nemzeti Tanács hivatott arra, hogy a szerbek és a bunyevácok érdekeit képviselje. A nemzeti tanács elnökévé Šime Milodanovićot választották. Ez a testület aztán kulcsszerepet játszott november 13-án, azon a napon, amikor Szabadkára bevonultak a szerb csapatok.
