Ma délután rövid, súlyos betegség után elhunyt J. Garai Béla, lapunk nyugalmazott szerkesztője, aki évtizedeken keresztül írta hétről hétre a Magyarzó Pistike messéit, görbe tükröt állítva elénk és olvasóink elé. A Magyarzó Pistike lapunk védjegyévé vált. Nyugdíjba vonulását követően sem lett hűtlen lapunkhoz, egészen a közelmúltig, még nagybetegen is hétről hétre megírta a Magyrazó Pistikét. J. Garai Béla több évtizedes munkáját lapunk hasábjai őrzik.
Gondos, igényes szerkesztő volt. Meghatározó egyénisége a Magyar Szónak. Újságíróként sok műfajban kipróbálta magát. Sajátos stílusa össszetéveszthetetlenné teszi írásait. Vérbeli újságíró volt.
Nyugodj békében Béla!
2013-ban Naplenány díjjal tüntették ki. Az ünnepi alkalomból készült interjúból ragadtunk ki részleteket:
A múlt héten Napleány újságírói díjjal tüntettek ki. Gratulálunk hozzá! Hogyan élted meg?
– Mondhatom, nem halmoztak el díjakkal a pályám során. Tulajdonképpen észre sem vettem, hogy elmúlt ez a hosszú pálya és ez az első igazi nagy díjam, amit újságíróként kaptam. Nagyon örülök neki és külön boldoggá tett, hogy a szakmai kuratórium ítélte oda, nem pedig valamilyen politikai testület döntött így.
Az újságírásról azt tartják, hogy inkább hivatás, mint munka. Hogyan esett választásod e hivatásra?
– Valóban, az újságírás egy nemes hivatás, amelyet az ember vagy szeret és csinál, vagy nem is érdemes foglalkozni vele. Az újságírás elsajátításába felnőtt fejjel vágtam bele. Kisiskolás korom óta két dolog vonzott: az irodalom, vagyis a magyar nyelv és a fizika. Nagyszerű fizikatanárom volt és nagyon szerettem ezt a tantárgyat. Édesapámat elvesztettem, így nem folytathattam tovább a gimnáziumot, ezért szakmát kellett választanom. A fizika iránti szeretetemből fakadóan egy ehhez közel álló szakmát kerestem, s mivel a postánál volt ismerősöm, bekerültem a postai telefonszerelők műhelyébe, ahol kitanultam a műszerészi szakmát. Huszonkét éves koromban vágtam neki a tanulásnak, majd 28 éves koromban bölcsészdiplomával a zsebemben bekopogtam a Magyar Szóba. Egy álmom vált valóvá.
Nagyon sok olvasónk kedvence a MagyarZó Pistike messéi. Mennyire azonosulsz a Gál László költő és humorista által megformált karakterrel?
– A Pistikében viccesen írhatom meg mindazt, ami az embereket foglalkoztatja, idegesíti, és amit más műfajban nem lehetne ilyen sok olvasóhoz eljuttatni. Tudom, az élőújságokon is tapasztalhattam, hogy Pistikét milyen sokan olvassák és kedvelik. Rendkívül hálás újságírói műfaj és köszönöm a sorsnak, hogy tizenöt évvel ezelőtt én is azok közé kerülhettem, akik folytatják ezt a hagyományt. Igen nagy odafigyelést igényel, és csak a legnagyobb lelkiismeretességgel szabad hozzáfogni. Mindig az lebeg a szemem előtt, hogy nagyon sokan Pistike messéivel kezdik a lap olvasását, és hogy nemcsak Teri néni és Pista bácsi böngészi, hanem egyetemi tanárok, akadémikusok, diplomaták is, mint a visszajelzésekből tudom. Mondhatom, nagy örömmel csinálom, a Pistikében vagyok a legőszintébb, ott füstölgöm ki magamból az összes mérgemet.
