,,A gondok mindigre mind ugyanazok, lerázhatatlanok, időtlenek. Hiszen az embernek előbb önmagát kell megtalálnia, s megmerítkezve mély, belső tavaiban, az Egész Világot kell szívébe és művészi idegzetébe fognia: a nagy improvizáció, a szeretet kozmikus lázán át megtalálni helyét és önmagát, hogy egységre lépjen Mindennel – egyezségre az istenekkel.” (Szabados György)
Brasnyó Antal alázatosan és áldozatkészen dolgozik, a mai külsőségektől, sikerelvűségtől nem befolyásoltan. Ezért is tartják régiónkban a meg nem alkuvó – hiteles – zenészek egyik képviselőjének. Saját útja: önmaga alakítása. Brasnyó, miután kinyomozta, hogy elsősorban mi érdekli, megpróbálta megformálni önmagát és saját zenei nyelvezetét, amely mindenről szól, ami valaha is megragadta. Netalán nem véletlenül kapta adottságait fentről? A nemrégiben megvásárolt tanyáján beszélgettünk, a kispiaci Fodor dűlőben.
– Minden esemény az életemben arra mutatott, hogy az életutam erre a helyre fog vezetni. Minden egyes alkalommal, amikor a betonútról lefordultam a dűlőre, azt vettem észre magamon, hogy megnyugszom, hogy kitölt a nyugalom meg a béke. Egyszer néztem ki az ablakon, gyönyörködtem a természet ezernyi mozgásában, tüneményeiben, ahogy kitárulkoznak, csendben, mindenféle zaj nélkül. Külső csönd már nincs, állapítottam meg, esetleg az erdőben, a természetben.
n Nemrégiben portréfilm készült rólad, ami bekerült az idei Lakiteleki Filmszemlére.
– Épp ma tudtam meg, hogy a zsűri beválasztotta a versenyprogramba. A film itt játszódik a tanyán meg a tanya körül, az őszi lázban égő erdőben, ahol lépteim jeleit hagytam, a földekben, ahogy ballagok a kerek szalmabálák között, a következő helyszín pedig a dűlőút, ahol kerékpározom. Több embernek meg is mutattam. Találkoztam olyan ismerőssel, aki átölelt, miután megnézte. Olyan üzenetek is érkeztek, hogy inspirálja az embereket a történetem és persze a zeném. Csoóri Sándor zenésztársam feleségének az volt az első szava: ,,Ez vagy te! Megtaláltad önmagad.” Úgy látszik, a világ úgy működik, hogy az ember erőlködik, erőlködik s egyszer csak megszólal a lelke: ,,Jól van, hány évig hallgattam, most már beleszólok én is a dolgok járásába, hogy neked jobb legyen!”
A film bemutatója Magyarkanizsán november 18-án, Szabadkán pedig december elsején lesz a Stúdió 11-ben. A vetítéseket követően Csizmadia Annával egy kisebb koncertet adunk. Természetesen jelen lesz a film rendezője, Miskolczi Renátó és a stáb tagjai, Ágoston Péter, Molnár Edvárd, Szalma Norbert.
Mesélnél a zenei ,,felnövésedről”, neveltetésedről?
– Akkor talált bennem otthont a zene, amikor rábukkantam az első szobában a citerára. A testvérem, aki 16 évvel idősebb nálam, valamikor citerázott, aztán félretette a hangszert, így került hozzánk a citera. Fölkerestük a faluban, azaz Szenttamáson a zeneszerszám készítőjét, Döme Feri bácsit, utána hozzá jártam tanulni, bekerültem a citerazenekarba, nótákat játszottunk. Akkor még nem voltam tudatában, hogy mit is zenélek, hogy mi jelent nekem a zene, a muzsikálás. Felhangoltam a citerát, mert megtanultam meghallani, mikor cseng össze a két húr. Édesapám mondta mindig, tanítsak meg másokat is, én meg azt magyaráztam, hogy ha valakinek nincs kiélesedve a hallása, akkor kár vesződni vele. Citerázgattam otthon is, kint játszottam, fúrtam-faragtam – a fa mindig helyet kapott az életemben –, utána beszaladtam, elciteráztam a magamét, aztán visszahelyeztem a citerát, és újra kimentem az udvarra játszani. Ott is erdő volt a ház hátuljában, mint most itt, a tanya mellett. A teraszon farigcsálok, hangszert készítek meg javítok. A Feri bácsival már csináltunk együtt citerákat, később egyedül is készítettem egy párat. Őt tartom a mesteremnek. Egyébként a családjának nem a külső világ számított, hanem a belső, az volt a fontos. Ezt a pozitív életérzést viszem magammal azóta is. Ma már kevesen tudnak felidézni magukban egy hasonló érzést, egy hasonló pillanatot. Az embereket elsodorja az anyagi világ, a mindennapok kuszasága, vesznek az értékek, a szeretet, az alázat, az elkötelezettség, a lelkesedés, egyszóval minden.
Hogyan telnek a napjaid, mi tart itt téged működésben?
– A valódi kezdet mindig ott van egészen mélyen, az elásott gyermekkorban, s hogy visszahoztam, nehezékek estek le a vállamról. Viszaemlékeztem az akkori életemre, amikor minden olyan egyszerű volt, amikor önfeledten játszottam és nevettem. Az elmélyült munka a sejtekig megragadta a figyelmem, szólhattak hozzám, nem hallottam én meg semmit. Disznóvágáskor a böllér kinevezett a segédjének, megmondta, a disznónak az egyik felét te csinálod, a másikat én. Annyira feltüzelt, olyan kedvet támasztott bennem a feladattal, hogy csak az létezett számomra. Újra meg újra átéltem a gyerekkoromat, és azóta is folyamatosan abban élek. Most már ezekkel az emlékekkel megrakottan lakom be ezt a kis helyet, a tájat, az erdőt, a hepehupás dűlőutakat. Mindig jelen van az otthonosság légköre. Amikor megérkezem a tanyára, jó beleszagolni a levegőbe, van itt valami megfoghatatlan, ami a dolgokat a valós világon kívülre helyezi. Minden napom új lehetőségeket kínál, és én élek velük, átélem a napnak minden egyes pillanatát. Elkezdem takarítani az erdőt, alázattal hajolok le a faágakért, utána leülök csendben meginni egy kávét, útközben a gyalupadon mindig van javítanivaló, a kezem ügyébe kerül egy vonó, azzal is elbíbelődöm, elkezdem a konyhát építgetni, de az asztalon a citera hívogat, ha elmegyek mellette, muszáj citeráznom is, mert egy jó zenélés mindennél többet ér, s ha már benn vagyok a házban, a brácsával megtámasztom a lelkem, s miután a hegedű hangjai kisimították az arcom, alig várom, hogy rám kopogjon az este, hogy begyújtsak a vadonatúj cserépkályhába, mert be kell járatni. A hajópadlót is én raktam le, meg elvállaltam, hogy egy ismerősömnél is megcsinálom. Hirtelen azt veszem észre magamon, hogy egy nap alatt sok mindent meg tudok csinálni. Emellett sportolni kezdtem. A testem már jelez, és magától elkezd tornázni, mert abban a pillanatban arra van szüksége. Lefutok majdnem minden nap mintegy öt kilométert. Természetesnek tűnt, hogy megváltozott az élethez való hozzáállásom. Gyerekkoromban volt egy tágasságérzetem. Az idén ősszel sétáltam az erdőben, és csak mentem, gyönyörű színekben lépkedtem, és tágas volt körülöttem minden. Teljesült egy régóta dédelgetett kívánságom:
Amikor játszom, mélyről érzek. Tágítom magam. Tágítani kell e belső mozgások nyújtotta teret. A zene tehát belőlem nő ki, és valahol belőlem táplálkozik, és általa kitárulkozok én is.
Ezek szerint a zene megidézheti az emberi arcunkat?
– Szerintem a muzsika az alkotó ember minőségétől függ, aki csakis a szíve szerint él. Ezért valamiféle öngyógyításba fogtam, mintha csak egy takarításra készítettem volna fel a lelkem. Idén február 12-én kezdtem el, de úgy igazából március 12-én. Azért tudom ilyen pontosan, mert rendkívül meghatározó volt az életemben ez a nagy változás. Tanulmányozni kezdtem a belső világomat, hogy a lényemet felemeljem, a lényem mélyén hullámzó energiákat, minél magasabbra. Próbáltam fegyelmezni magam a mindennapi munkában. Éreztem, hogy nem csupán a gyakorláson múlik minden, hanem inkább belső dolgokkal kell elszámolni, ami felkavaró, és természetesen engem is megrázott. Lépésről lépésre haladtam, s a zeném átformálódott. Már másképpen foglalkozom a zenével. Belekerült a tisztaság, az őszinteség, a szeretet. Mindaz, amit magamból ki tudok hordani. A bennem megbúvó, a lényem mélyén szunnyadó láthatatlan tartalmakat szeretném sugározni. A zenélés számomra ugyanakkor szolgálat, amivel megpróbálom elérni, hogy a hallgatóság csordultig teljen jósággal, örömmel. Ezt csak lelkesen, önfeledten lehet csinálni. Azt gondolom, hogy magasabb erők művelik ezt velünk, általunk.
Egy zenész kihasználja a lehetőséget, hogy közölhet, adhat. Esetedben ez hogy történik?
– Ha én, teszem fel, citerázok neked, ugyanazt fogom játszani most is és máskor is. Bárhol. Azt a nyugalmat és békét viszem magammal, ami bennem van, amit ez a hely nyújt nekem, ahol élek. A szerkesztettség, az értelem helyett, mert úgy vélem, a zene nem matematika, lemetszettem, levedlettem magamról minden fölöslegeset, ami egyébként is lekopott volna rólam, és a szabad lüktetést, szárnyalást választottam. A koncert előtt egyáltalán nem gyakorolok, mielőtt még a pódiumra lépek, mindenkinek a tudtára adom, nem tudom, mit fogok játszani, s amikor lejövök a színpadról, már nem fogom tudni, mit zenéltem. És ez valóban így történik. Lámpaláz és mindenféle görcsösség nélkül végigjátszom a koncertet, hibátlanul, közben erősen koncentrálok, hogy a testem mozgásával hozzásegítsek ahhoz, hogy a lelkem kibeszélje magát, érzéseket lebegtessen. Úgy érzem, a zene mélyén a csend lakozik. A csendet élem át én is, amikor játszom. A hangszereim a csendet bűvölik elő belőlem, és az igaz hangokat. Nem a hangtalan csöndet, hanem a hangok pezsgését: zizegéseket, susogásokat, suhogásokat, sokféle neszeket. Sokféle csönd van. A belső csönd arra késztet, hogy őszintén kimondjam: Én vagyok Minden, és a világ nem az enyém. Ami még fontos szempont, ha öt ember van a közönség soraiban, akkor is azt a teljesítményt kell nyújtani, mint amikor jóval több.
Kikkel muzsikáltál, kommunikáltál minden nehézség nélkül?
– Akikkel együtt zenélek és zenéltem, valamennyien hatottak rám. Lajkó Félixszel nagyon sokáig zenéltem együtt, hasonló alapanyagot játszottunk, és az összetartozott. Az együttműködésünk egy új kaput nyitott a világra, hiszen sokfelé utaztunk, új zenékkel ismerkedtünk meg. Vele beszélgettem el először arról, hogy a zene egy szent dolog. Az a dolgunk, hogy igazat mondjunk, másrészt, hogy azt őszintén tegyük. Dresch Mihály elsősorban a gazdag magyar zenei örökségből táplálkozik, ő a hangszerének és a hangszerével él. Elővesszük a tokból a hangszert, felhangoljuk, megpengetjük, és arra rájátszunk valamit, ami aztán egységes lesz, felbonthatatlan. Ez az a zene, amit abban a pillanatban átengedtünk magunkon. Az improvizáció a legőszintébb. És mindenhez elengedhetetlen. Nem akarok senkit se utánozni, újat akarok teremteni. Amit én lejátszok, azt a saját népzenémnek nevezhetném. Őszinte, egyszerű és tiszta. 13 évesen kezdtem el hegedülni, aztán brácsázni meg nagybőgőzni, mert miért is ne! Lubickoltam a népzenében, tanulmányoztam, kijártam Erdélybe. A népzene maga a rögtönzés, mert a nép formálja a zenét. Aki nem tud improvizálni, az nem tud élni. Ez ilyen egyszerű. A népzene volt nálam az alapérték. A bombázások idején az utcabeli gyerekekkel játszottam basszusgitáron bluest, rockot. Azután sokféle impulzusok értek, s amikor már mindenféle zenéket kipróbáltam, kiéltem, kevésnek találtam. Mára természetes számomra, hogy a lélek ragyog.
Dolgozni kell a hangszeren, és megtudni, mi a mondanivalója, így van?
– Kimondhatatlan öröm egy bármilyen egyszerű, de jól sikerült hangszert elkészíteni, most éppen egy brácsát rendeltek tőlem. Hangszerjavításokat is vállalok, meg vonók javítását. Gyerekkoromban fél rönkből gardont faragtam. Összeraktam valahogy, és szólt. A testvérem említette nemrég: no, amit elkezdtél, azt most rendesen be is fejezed. Járt nálam egy ember, aki megkérdezte tőlem: lehet, hogy te az előző életedben fa voltál? Én együtt lélegzem és együtt érzek a fával, bennem is gyökeret eresztett. A fa magról fakad, és lassan nő, törekszik a fény felé. Ez a törekvés bennevan mindenkiben, csak másképpen csírázik ki, s másképpen növekedik. Ha kivágod a fát, az még 300 évig mozog. A hangszer is folyamatosan mozog, csak szabad szemmel nem látni. A készítendő hangszer már megmunkálás közben is muzsikál. Nem nyugszom addig, amíg ki nem próbálom, hogyan szól. Hiszen egy citera elkészítése során a fák tulajdonságait tanulja és tapasztalja meg az ember, a húros hangszereknél a rezgéseket. Akkor jó egy hangszer, ha a legapróbb érintésre is rögtön működik. Két brácsám meg egy citerám van, de a belőle felzengő hangokból egybejátszódó zene születik meg. A nyáron meg meglepetés ért, amikor egy kisgyerek kezébe adtam a hegedűt, s amikor hozzáért a húrokhoz, azon nyomban egészséges hangokat hívott elő. Egyből megmutatkozott, hogy tehetséges.
Mindenki a maga módján hallja a zenét, nem gondolod?
– Egy ideje nem hallgatok zenét. A saját játékomat veszem fel videóra, s azt hallgatom meg. Gondolj egy rózsabimbóra, ahogyan korán reggel lassan bontja szirmait, s miután kinyílott, az illata terjeng a levegőben. Minden embernek, aki hangszeren játszik, legbelül van egy saját, egyéni zenéje. Izgalmas, amikor az egymást átható zenék egyszer csak elkezdenek összefonódni, együtt lüktetni, szerves egésszé összeállni. Nagy ajándék az igaz zenészek és zenék közelsége. Biztosan láttál már olyan videofelvételt, amikor a világ különböző pontjain a zenészek együtt muzsikálnak. Egyszer én is szívesen kipróbálnám. Képzeld el, olyan zenészekkel kerültem kapcsolatba az interneten, akik több ezer kilométerre voltak tőlem, és szavak nélkül megértettük egymást, a szavakon túlnőve zenében mondtuk el, ami verbálisan megfogalmazhatatlan! Ezek szerint közös volt az univerzumunk. Mert zenélni annyi, mint hangi-lelki élményt nyújtani és ezzel megnyitni egy érző, lüktető szellemi közeget.
