„Jolivet atya, akit a birtokhatárok ellenőrzésével bíztak meg, egy útszéli lapulevéllel legyezte verejtékező homlokát. Már jó ideje járta a vidéket, de a Csecs-tó fölött húzódó orompart dombján megülő, névtelen falun kívül nem akadt más, amely ne szerepelt volna az óbudai káptalan nyilvántartásában. Bármelyik sarkán állsz, motyogta, akárha egy őrült szélmalom kereke hajtaná, fújná valahonnan rád a tűzforró port, amely megtapad a ragacsos homokon, és csak hosszú, türelmes dörzsölés után tüntethető el onnan.”
(Szegedi-Szabó Béla: Balzsam)
„Zenta határa, mely a hozzá tartozó 64.000 katasztrális holdon elterülő szállásokat is magában foglalja, településföldrajzi tekintetben két szinten fekszik. Az első közvetlen a Tisza mentén húzódó parti hátság, mely mintegy 81-84 méter tengerszint feletti magasságával 2-3 méterrel magasabban fekszik, mint a folyó. Ezen a vonulaton találjuk a letűnt korok emlékeit....(...)... Az aluviális hátság után, mely természetesen többször megakad, egy teknőszerű mélyedés következik. Ezen a területen a vízszabályozás előtt nagy kiterjedésű víz terült el, csupán a kiemelkedő néhány halom szolgálhatott települési helyül. A teknőszerű mélyedés egyik részét nevezik ma Csésztónak. Okleveleink 1224-ben említik először mint Chectow nevű halastavat, melynek birtokáért a középkor folyamán ádáz küzdelem folyt a budai káptalan és a szomszédos birtokosok között.” – olvashatjuk a Zenta középkori templomhelyeiről szóló tanulmányban. (Kalangya, XIII. évf. 8–9. sz.)
Ezen a vidéken játszódik Szegedi-Szabó Béla regényének cselekménye, mely az idei, 89. Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Forum Kiadó gondozásában. A kisregény a Balzsam család történetét meséli el, a középkori Délvidéken, a Csecs-tó partján, mely név az okiratok tanúsága szerint is valóban mint egy halastó neve jelenik meg. (V. ö. Szekeres László: Középkori települések Észak-Bácskában. Hungarológiai Közlemények, 1982.) A falualapító Balzsam Simon a kőfaragás rejtelmeibe szeretne beavatást nyerni. Egészen Raguzáig vándorol, magára hagyva a falut, ahol a gyönyörű Tara Mavra és Murcia Saturnius doktor titokzatos mesterkedései zajlanak. Miközben Simon egy raguzai szobrászmestertől tanulja a vésőfogások csínját-bínját, különös dolgok történnek a faluban. Furcsa kórként jelenik meg az álmatlanság és a fülzúgás, a különc „kalapos” a földevést népszerűsíti, ami mindenre ható gyógyír, a névtelen hármas ikrek éjjel-nappal varrnak, miközben Nikodémusz Piroska egércsontokból megidézett jóslatai egyre ködösebbek...
A kisregényt egyfajta márquezi mágikus realizmus jellemzi, mely mágikus világlátás esetében – Papp Ágnes Klára meghatározása szerint – „a természetfölötti kódja nem ellenpontozza a műben tételezett reális, hétköznapi kódját, ahogy a fantasztikum esetében történik, hanem mintha beilleszkedne annak világába. Nem olyan módon, ahogy a lélektanilag motivált, látomásként megmagyarázott, egy szereplő képzeletvilágába beillesztett (szinte nem is csodás) természetfeletti elemek.” (In: A mágikus realista anekdota. www.old.btk.pte.hu) Ha a mágikus realista szálat követjük a történetben, a Balzsam-ban a Száz év magány szereplőinek „délvidéki másait” is fellelhetjük: az alkimista Murcia Saturniusban Melchiadesre, a néma Klárában a szép Remediosra ismerhetünk. A nevenincs falu pedig, akárcsak Macondo, talán ugyanúgy pusztulásra ítéltetett. Sorsa ott egy nemzetség, itt pedig egyetlen ember kezében van. Öröksége viszont minden bizonnyal tovább él a porban, amely szüntelen ott kavarog a történetben.
Kovács Krisztina tanulmányában a vajdasági magyar irodalomról értekezve számos példát hoz arra, hogyan lesz a saját hangját és helyét kereső vajdasági irodalom egyik legfontosabb szimbóluma a por. „Vajdaságiként meghatározhatók a trianoni határok közt születő magyar irodalom legjelentősebb alakjai (...) életműveinek tendenciái, köztük elsősorban a röghöz kötő geoszféra, a mindent legyőző por és sár anyagából születő szépirodalom metaforái és szimbólumai nem a semmiből, nem a térség meglévő hagyományaitól eltérő törekvésekből teremtődnek.” (Por-sár-köd-folyó-sziget. Megjegyzések a vajdasági magyar irodalom néhány szimbólumának kérdéséhez. In: Literatura, 2014/4, 382.)
Szegedi Szabó Béla regényében mindezt ott találjuk a megállt időbe zártan, a „végtelen sártenger” fölött, ahol „a szél oly közömbösen muzsikál”, széthordva az „anyagtalan, selymes bácskai port”, tradíciót és irodalmi régiót teremtve.
