Darwin tévedett: az ember nem akkor vált emberré, amikor lemászott a fáról (egyébként sem mászott – a fejére zuhant). Hanem bizony akkor, amikor megtanult nevetni. Persze; így vált az Istenhez hasonlatossá. Isten alkalmasint a maga hasonlatosságára kacagta az embert. Jelenti a Telepi Rádió, Grimaszt mutatva az útját veszítő, bőszen feszítő honpolgárnak. A humor tükör, mely lehetőséget ad, hogy derülj önnön hiúságodon. De ne szaladjunk a lúd, gőgös gúnár, Gedeon… khm, a rúd elé.
Léphaft Pál: A humor keserédes... (Léphaft Áron felvétele)
Kanizsa, kora szeptember. Írótábor, szeretem. Kellemes közeg, szellemi ölelkezések, hetvenhét ágra tűz a nap, nem fázunk. De vajon mindeközben hányan vesszük túl komolyan hamis egónkat – és hány van olyan miközöttünk, aki igazán komolyan veszi hivatását? Karinthy feldobja a labdát – repül a nehéz kő –, aztán hamar kiderül, ki hogyan csap le rá. A második nap délelőttjén irodalmi tanácskozás folyik „humorban nem ismerek tréfát” mottóra. Aki a témát felvezeti és moderál: Léphaft Pál.
Kora délután – az ebédre elfogyasztott pontyot épphogy csak elkezdtük úsztatni – az Art Café teraszán egy kicsit még továbbgombolyítjuk a témát.
Mit jelent Léphaft Pál számára a humor, úgy alapvetően?
– A válaszom rövid… és értelmetlen. Mert igazából nem tudom a választ. Ideális helyzet lenne, ha kívülről tudnám szemlélni önmagamat. Az életben, a humorban, a szakmában. Ez a legnehezebb. Ha erre képesek lennénk, jobban tudnánk, hol a helyünk. Így az élethelyzeteinket is csupán szimulálva tudjuk elképzelni, ezért a válaszom is egy ilyen szimuláció. Mit jelent a humor? Nem tudom. Legalábbis lehetetlen definiálni. Éppen ezért önmagamat sem vagyok képes definiálni a humorban. Mert az egyébként sem műfaj, sokkal inkább magatartásforma és szakma is… Az utóbbihoz persze felkészültségre is szükség van, és az élet készíti fel rá az embert. Másrészt viszont olyan, mint a zenei hallás, vagy van, vagy nincs. Tanítani, megszerezni nem lehet.
Igen, ez egy nagyon fontos megállapítás, amit elmondtál a tanácskozáson is. Tehát a humor valahol misztérium. Merről közelíthetünk felé?
– A humort nem választhatjuk el a moráltól. Morális kérdéseket vet föl, amikor eldöntöm, hogy a humorban meddig menjek el. Hiszen egyik ismérve a határ. Hogy hol az én belső határom. Hogy én erre adtam a fejemet? Sors? Sok minden közrejátszott abban, hogy az vagyok, aki vagyok. És mivel ebben benne van az is, hogy rólam alapvetően azt tartják, hogy egy humoros figura vagyok, nos… ez nem igaz. Ez egy szemenszedett hazugság. A bohóc arca a maszk mögött mindig szomorú. Ha komolyan tesszük a dolgunkat, akkor nem nevetgélünk. Az igazi humor egyébként sem röhögtet. Egy eszköz, mellyel a morális kérdéseket tálalom, úgy, hogy az éppenséggel nevetésre serkentőnek is tűnhet. Mindezt úgy tudnám lezárni, hogy ez az én elképzelésem a humorról.
Karinthy mondata? Humorban nem ismerek tréfát?
– Eszerint a humor eszközeivel élni csak nagyon pontosan szabad. A jó humorban rendkívül precízen és nagyon tömören kell fogalmazni. Mindig sűríteni. Betartani a mértéket.
Beszéltünk erkölcsről. Egy fokot feljebb lépve: metafizikai szemszögből megközelíthető a humor?
– Izgalmas kérdés, hogy a humor reális diszciplína-e, vagy sem. Mi kifejthetjük ugyan a saját véleményünket, mégis, az egészben van valami transzcendentális jelleg, ami abból áll, hogy megnyomja az asszociáció gombját, majd megindul a folyamat. Az asszociációk halmaza pedig segít bennünket abban, hogy egy picit „nem reálisan” tekintünk a dolgokra.
Egy tanácskozáson vagyunk túl éppen, melynek címe Karinthy-idézet, és te vezetted. Hogyan látod, a Kanizsai Írótábor vendégei mennyire tudták megoldani a házi feladatot, megragadni a humor finom lényegét?
– Tanulságos volt számomra a beszélgetés, hiszen minden esemény előtt van bennünk egy előrevetített forgatókönyv, amelyet elképzelünk. Azután a valóság megdöbbentően hasonlít rá, vagy egészen eltér tőle. Ma itt számos felszólalásban érdekes megközelítéseit hallhattuk a témának. Viszont el kell őszintén mondani azt is, hogy úgyszintén akadtak csapnivaló dolgozatok is, melyeket úgy tudnék körülírni, hogy a művészet a saját fanszőrzetével foglalkozik. Nagyon szomorú, hogy ma egyáltalán nem beszéltünk arról, itt és most hol a helye a humornak. Van-e lehetőség az általa meghatározott műfajok művelésére? Nem feltétlenül csak az irodalomban. Hol van a határ? Meddig mehetünk el a humorban? Milyen a társadalom befogadókészsége? Hiszen a visszacsatolás is rendkívül lényeges. Anélkül gyakorlatilag mindannyian elefántcsonttoronyban, fiókban vagyunk. Foglalkozzunk az előadó-művészet bármelyik válfajával. Tudnom kell, hogyan reagál a befogadó, a szemében kell olvasnom. És amikor az ember eléri a nevetés és a sírás közötti állapotot a szemlélőnél, akkor biztos lehet benne, hogy jó úton jár. Az embernek léteznek belső morfinjai, boldogsághormonjai. Ezek közül az endorfin termelődése szorosan kapcsolódik a nevetéshez, a szeretkezéshez és a csokoládé fogyasztásához. E legutóbbi is azt a kettősséget mutatja, hogy a humor igazából keserédes.
Nyitókép: Léphaft Pál: A humor keserédes... (Léphaft Áron felvétele)
