Múltunk örökségei és a jelen kincsei

Nagyon sok formája van annak, hogyan őrizzük hagyományainkat, hogyan örökítsük tovább az őseink által ránk hagyott emlékeket. A népi kultúra számos ága lehetőséget nyújt arra, hogy valami maradandót alkossunk, mellyel a későbbi kor szívesen találkozik.
Ilyenek voltak számomra azok a kézimunkák, melyekkel a szerémségi Maradékon találkoztam, abban a 2500 főt számláló faluban, ahol elmondható, hogy minden ház – kisebb-nagyobb mennyiségben – valamilyen kincset rejt, ami a népi képzőművészetet illeti.
Gyűjtésem során azokat a házakat céloztam meg, ahol olyan családok élnek, akiknek a felmenői is Maradékon vagy legalábbis Szerémségben éltek. Meglepett az a sokszínűség, ami fogadott, hiszen bárhova betértem – mindamellett, hogy tárt karokkal vártak –, széles palettáját tárták elém a kézimunkáknak.

Kerültek elő keresztelőkendők, párnahuzatok, terítők, fésűtartók, fali szőttesek, ruhák, alsószoknyák, dísztörölközők és számos egyéb alkotás. Mind korát, mind technikáját tekintve nagyon változatos kelléktárról beszélhetünk. A legöregebb munka több mint százéves volt (egy keresztelőkendő), a legújabb alkotásra meg azt mondta alkotója, hogy a lábán lévő pacsni az imént készült el. Így elmondhattam, hogy csupán egy nap alatt egy évszázadot átölelő munkákkal találkozhattam, ami még így is csak a jéghegy csúcsa, hiszen egyetlen napról beszélünk.

Technikáját tekintve volt hímzett, horgolt, varrott és kötött alkotás is. Konkrétan a kivitelezésnél maradva, fontos megemlíteni az egyes eszközöket, melyekkel az asszonyok dolgoztak/ dolgoznak. Azért is tartom lényegesnek kiemelni magát az eszközt, mert eleinte nem kérdeztem rá, mivel dolgoznak. Evidens volt számomra a horgolótű, kötőtű, varrógép és a többi kellék, ami egy adott munkához kell. Javarészt igazam is volt, egy esetben viszont teljes újdonságként tárult elém a tény, miszerint villával készültek azok az ülőpárnák, zoknik, telefontokok, melyeket elém raktak.

– Há’ nem volt nekünk horgolótűnk… Azt se tudtuk, hol vehetjük az ilyet. Mondta anyám, hogy csinájjunk. Há’ csinátunk. Villábu. De nem olyan mostani fajtából, alumíniumból. Szétvágtuk, ráspollal megreszetük, oszt kész volt – mondta Rat Erzsébet maradéki asszony, aki 11 éves kora óta kézimunkázik.
Elmesélte, hogy működik Maradékon – a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület keretein belül – kézimunkakör, ahol hetente egyszer összeülnek és alkotnak.
– Még csak néhány hónapja működünk, ezért eléggé változó, hogy mennyien vagyunk. Hol nyolc-kilenc fő van, hol pedig csak két-három asszony jön össze. De létszámtól függetlenül a lelkesedés megvan, minden szerdán este hattól nyolc óráig összegyűlünk a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület épületében, és készítjük a szebbnél szebb munkákat. Most nyáron szünetelünk, de szeptembertől remélhetőleg folytatjuk a munkát, bármennyien is.

Elmesélte, hogy az első foglalkozások az ötletelésről, a tervekről szóltak, arról, hogy mivel is szeretnének foglalkozni az év során, mi motiválná legjobban a társaságot. Abban maradtak, hogy mindenki elhozza a maga számára kedves munkát, azt, amelyben leginkább örömét leli, és esetleg hét közben a házi- és kerti munkák miatt nincs sok idő csinálni. Meg akarták teremteni azt a néhány órát, amikor igenis van idő azt csinálni, ami az ő számukra sem munka, hanem kikapcsolódás, ami feltölti őket, amiből merítve könnyebben és vidámabban tudják folytatni az otthoni teendőket. Pár óra, ami csak róluk és az alkotásról szól, a jelen pillanat megéléséről, ami később örök nyomot hagyhat az utókor számára.

Ezeknek a pillanatoknak az eredményeit volt szerencsém nekem is látni, ami bennem is örök és mély nyomot hagyott, jó érzéssel töltött el, hogy láthattam, milyen gazdag kézimunkatudással van megáldva a maradéki közösség.
– Azt gondolom, nem a terem zsúfoltságán fog múlni kézimunkakörünk sikeressége, hanem azon az odaadáson és szereteten, amely időről időre összehoz bennünket, és ad egy kis pluszt a mindennapjainkhoz. Ha valami új dolog szembejön velünk, ha tanulunk valami újat, vagy csak egy kávé mellett megbeszéljük a heti eseményeket, és jól érezzük magunkat, már megérte – mondta Szkitsák Ágnes magyartanárnő, aki a maradéki Branko Radičević Általános Iskolában tart nyelvművelő órákat, szabadidejében pedig ruhákat, blúzokat, sálakat, mellényeket horgol. Mindemellett ékszerek is készültek, készülnek a kézimunkakörön, melyeket szintén különféle technikákkal készítenek el. Hol horgolt fülbevalók születnek, melyeket cukorsziruppal vagy reszelt krumpli levével keményítenek ki, hol gyöngyöt fűznek.
– Mivel a néptánc – mint a magyar hagyományőrzés egyik fontos pillére – jelentős helyet foglal el a maradéki közösség életében, felmerült az ötlet, hogy miért ne köthetnénk össze a kellemeset a hasznossal, így a néptáncos lányoknak kalárisokat is elkezdtünk csinálni a kézimunkakörös foglalkozásokon – folytatta Ágnes. – Ezt úgy készítjük, hogy felfűzzük a többsornyi gyöngyöt, ami általában piros, majd virágos textilszalaggal összevarrjuk a végét, melyből hosszabb selyemszalagot futtatunk ki, így később nyakba lehet kötni.
Nap végén úgy értékeltem kézimunkás gyűjtésemet, hogy korántsem értem a végére. Olyan jelentős mennyiséget és egyben minőséget láttam, mellyel nem elég csak egy napot foglalkozni. Elegendő volt csupán egy házhoz betérnem, az ágyneműtartóból előkerült kincsek órákig rabul ejtettek. Ez az érzés fogott el minden egyes alkalommal, amikor átléptem egy ajtó küszöbét. Bár a napom véget ért, de biztosan állíthatom, a gyűjtésem csak most kezdődött!