Minden alkalommal jókat somolygok a bajszom alatt, valahányszor üdülőtelepek előkelő éttermeinek teraszán finom úri dámákat látok késsel-villával, eltartott kisujjal vékonyka dinnyeszeletekből apró falatkákat rágcsálgatni, miközben a magvakat gondosan kipiszkálják és a tányér szélére tologatják. Egzotikus gyümölcsökből megkomponált, tejszínnel bőven megöntözött kelyheket lehet így fogyasztani; nem hiába számít a hedonizmus szimbólumának – a dinnyét, különösen a görögdinnyét, azt bizony habzsolni, falni kell!
(Fotó: Gergely Árpád)
A boldog emlékezetű gyermekkor legkorábbi képeinek egyike: perzselőn süt a júliusi nap, ülök a nagy lombú akác vastag árnyékában a tyúkól előtt, ölemben félbe vágott, vörös bélű, mézédes görögdinnye, mellettem a teknőben, frissen húzott kútvízben hűl még néhány, a másik oldalamon a baromfiudvar boldog lakói – kicsi gazdájuktól ellesve a technikát – mohón vágják az általam korábban elfogyasztott gyümölcsök héját, akkora darabokat nyelve, hogy hosszú pillanatokra a lélegzetük is eláll. Nekem nem különben; mit nagyanyám konyhaszekrényében hirtelen felleltem, a lehető legnagyobb kanállal kanyarítok óriási félgömböket az ízletes gyümölcshúsból, és egyet-kettőt rágva rajtuk, sorban nyeldeklem őket, a nyakam szinte kidagad, pofikámon, pipaszár karomon patakokban folyik végig a ragacs, falom magvastól, a végén pedig, mielőtt a következőt az ölembe kapnám, a héjáról is gondosan lekapargatom, ami élénk szín még maradt a halványzöldön, és persze – az egyik csúcspontja élvezkedésemnek – a levét is kiiszom az utolsó cseppig. Az ötödikig meg sem állok, egészen addig, míg már kísértetiesen hasonlítani nem kezdek a szomorú sorsú, pipaszár karú-lábú, hordóhasú afrikai kisgyerekekre. Addigra a por is belepett, az amúgy is barnára sült bőröm színe is stimmel. A dinnye a terhesség szimbóluma is: a túlzabáltság fájdalmas boldogságával vagyok viselős.
Persze ezek a kabakosok még a nagyszüléim földjén termettek, két-három kilósnál nem volt nagyobb egyik sem, de hát a fent említett mennyiség akkor is tetemes; különösen egy hat-hét éves kölyök számára. Mára ennek tizedét vagyok képes elfogyasztani, nyaranta legfeljebb egyszer-kétszer. No, az ízek sem ugyanazok már, a görögdinnye legalább annyit veszített a zamatából, mint a földieper – még ha a gyermekkor érzékenyebb ízlelőbimbóit és a nosztalgia megszépítő varázsát leszámítjuk, akkor is.
(Fotó: Gergely Árpád)
No, erről a vastag héjú, szerencsés esetben még mindig édes, de már jellegzetes karakterét elvesztett, uniformizálódni-globalizálódni kezdő dinnyéről is van egy emlékem, amikor immár kamaszként estünk a mohóság csapdájába. Zentai gimnazistaként a haverommal nyaranta gyakran átruccantunk hétvégi estéken a Tisza túloldalára meglátogatni az ottani barátokat, szemrevételezni a bánáti lányokat, meg természetesen nagyokat sörözni és biliárdozni. Itt esett meg egyszer, hogy jóval éjfél után, amikor már nemigen csúszott az árpalé, kiosontunk az egyik nagybani termelő több hektáros dinnyeföldjére torkoskodni. Néma kísértetekként kúsztunk a bokrok között, a vastag sötétben tapogatva is hamarosan ráleltünk a megfelelő példányokra. Hanem ezek az akkoriban még újdonságnak számító csíkos hibridek legalább tízkilósak voltak. Bicsak híján a földhöz teremtve repesztettem meg a magamét, majd a puszta kezemmel azonmód el is kezdtem magamba tömni. Cirka fél óra leforgása alatt el is fogyasztottuk a tiltott gyümölcsöt, hanem most már ajánlatos lett volna szaporán továbbállni, hiszen a csősz bármikor arra tévedhetett. Igen ám, csakhogy a hat-hét korsó sörre befalt tetemes mennyiség után ez nem volt ám olyan egyszerű… még vagy egy órán át ott szuszogtunk hanyatt fekve és sűrűn nyögdécselve, mielőtt képesek lettünk volna egyáltalán megmoccanni. Könnyen pórul járhattunk volna, de ez egyszer megúsztuk – no, nem egészen szárazon, inkább némiképp harmatosan. Hát igen, a görögdinnye a butaság szimbólumaként is ismeretes.
Mindenesetre nagy kánikulák idején mindenkinek ajánlom – inkább lehűtve, mint melegen – a dinnyét, hiszen felüdít, egészséges, és mivel diétás is, az elfogyasztott mennyiségnek csakis a gyomrunk befogadóképessége szabhat határt. Azoknak, akiké nem túl nagy, javaslom azt a megoldást, amivel magam tavaly találkoztam a bátkai kompon megrendezett pálinkaünnepen: valami hihetetlenül csodálatos élmény volt abba a gyengére hagyott pompás dinnyepárlatba belekortyolni! Mint az Éden érintése, angyalok csókja, olyan!
