2024. április 27., szombat
Tollrajz

Talpra állási kötelezettség

(Fel)hangok

3.
A vizuális kultúra és az érzelmi intelligencia erőteljes kapcsolatban, nyilvánvalóan ősi kötelékben állnak egymással. Amit ma művészeti tevékenységként értékelünk, az ennek a kapcsolati rendszernek a szakadatlan burjánzása, gyümölcsözése. Sosem volt ez másképpen. Mégis, az emberi kommunikáció tudatos elhatározása viszi diadalra a szellemi folyamatok áramlásaként jellemezhető szellemi kalandjainkat.
A valóságunkban (éltünkben-holtunkban) változatos, hömpölygő ingereket kapunk, melyek legnagyobb része vizuális hatás, és amelyeket ha érzékelünk, megemésztünk, közvetítőként tovább is adhatunk. Ezzel minőségi változásokat gerjeszt(het)ünk: rom(bo)ló vagy építő-gazdagító jellegűeket. A művész szerepköréhez ugyanis hozzátartozik, hogy magába zárja, majd továbbadja a dolgok átélt, eleven élményiségét. Egy alkotó nem is tudja magában tartani az egészséges érdeklődése által megemésztett és átalakítható ingerületet. Valójában közvetítő, Mercurius... Bolygó idegpályáin tovább száguldanak a közösségének szánt értelmes/értelmezhető adathalmazok. Megszűrt és egyénileg átértelmezett formarendszerré átalakítottan, a sajátos nyelvezete által tolmácsolva adja át az őt ért fizikai és szellemi ingereket embertársainak.
Spontán átértelmezések
A művész, aki külső hatásokat befogad, szűr és feldolgoz, a vizuális és a gondolati élményekre egyaránt támaszkodik, és az általa egyedi módon felülír(ha)t(ó) és a szerinte tárgyilagos, számára átírhatatlannak tűnő érzületeket alapozza újra. Manapság az elburjánzó információs áradásokból már csak egyedi gondolatvázlatokat, változatokat sző, és már régóta nem törekszik pusztán a külcsíni valóság meddő, szolgamód utánozására. Nem ad végső igazságokat, csupán tarka köntösökbe bújtatható/bújtatott, de mindenképpen továbbgyúrható gondolatokat közvetít. Az általa megalkotott végeredmény tehát valós, de nem végcél: csupán katéterezett, lüktetést elősegítő, értesüléseket továbbjátszó inger(?)
A művész a spontán átértelmezéseivel mégis mindig, a gondolati interferenciáinak és a sajátos, egyedi erejének a kimutatható minőségibb meghatározására törekszik. Az érdeklődési köre szerinti meghatározó, továbbformázható gyurmás erő, amely a kommunikációs készségünket mindenképpen a helyes (?) irányba terelgetné. De az egyéni látásmód kíméletlen kihangsúlyozása torzulásokhoz is vezethet. A közös szellem irányába terelés ugyanis meghatározó erővel bír a társadalomba beágyazódás során. Kapcsolataink továbbépítésének a folyamatában, melynek eszköze a látás uralkodó nyelvének, nyelvezetének a sokfélesége, gazdagsága…
Összetartozás-érzet
A közösségi összetartás érzete ősidők óta döntően befolyásolja az életünket. Nincsenek véletlenek: ha közös az érdeklődésünk és közösek az egyezményes jeleink, akkor kölcsönösen rokonszenvesek vagyunk egymásnak. Akkor pillanatok alatt létrejön az erős kapocs közöttünk, és hamar felerősödik az összetartozás-érzetünk.
Teszem azt, nem csak azért, mert egy kultúrkörhöz tartozónak valljuk/gondoljuk magunkat. A vizuális nyelvezet ugyan közvetlen módon segíti annak ki- vagy átépítését, de több annál. Ha közös a hang, a terep, amelyet bejár(hat)unk, a témáink is közösek (közösségiek) és kimeríthetetlenek. Még az elemi kommunikációnk, beszélgetéseink során is emlékezetesnek és élményszerűnek tűnik, ha van miről beszélnünk. Például, aktuális/aktualizáló témákról.
Jelentéktelennek tűnő dolgokról
A huszadik század generációi már minden tekintetben a liberális morált képviselik, s adják tovább utódainak. Évszázadunk elején pedig már az igazi összetartozás érzetével kapcsolatos mindenféle elgondolás helyét is elfoglalta korlátjait vesztett, felszabadult egyén bárgyú egyszemélyes mítosza. És most már intellektüellt megjátszva beszélhetünk az egyszerű, de szép jelzőkkel illethető dolgokról, mint például a kelmékről: a pargétról, a flanellről, amiből régen a székeli kóboj (cowboy) gatyát is varrták. Vagy a gatya korcáról, amiről egykor nem is volt érdemes beszélni, de ma már érdekesség, viszont a fiatalabb nemzedékeknek csak halvány sejtelmük van, mi is az. Ugyanis nem tudják, hogy áttételesen mit jelenthet: ha valakiről azt mondják, olyan mint a gatya korca. Annak szerepe, hogy anyagát megóvja az elkopástól, elrojtozódástól, az eróziótól. Kultúránk igazi szerepköréhez hasonlatos dolog…
Természetesen, beszélgethetünk jelentős(nek tűnő) dolgokról is. A művészetről, művésze(in)kről. A rajzolás semmihez sem fogható élményéről és technikájáról. Meg a vizuális kultúrát irtózatosan felrázó, idegeinket felzaklató digitális technika forradalmáról, amely – holott már részben uralja, mégis – sikertelenül próbálkozik azzal, hogy a művészi kezeket, a manualitást, kiváltsa a munka alól. Manapság arra nógatjuk a technika csodáit, hogy helyettünk alkossanak…
Kételyek
A szubjektivitásunk által felülírt tények adják a művészet savát-borsát, mert hitelt ad annak mondanivalójához, vagy az erőtlenségét. Az alkotó mindenképpen elárulja magát: a világlátását, a gondolkodását, a hitvallásait. A művészet nekünk, vagy rólunk szól. De feladata mégsem holmi ingerkedő politizálás, vagy valamiféle tudománykövető, tudományos jellegű válaszadás: csupán az elgondoltatás. Ha viszont erőszakosan szájbarágós, hamar elveszti a varázsát. Hogyan is kerülhet az időszerűsítő művészet ezekbe az irdatlan, áttekinthetetlen, torz jellegű és hatású témakörökbe?
Vannak pártütő gondolatok, amelyek időközönként felülír(hat)ják a művészet ötleteket tovasugárzó jellegét, és ráutaló modorosságukkal valamiféle (ki)oktató, kötelező érvényességet diktáló feladatkört vesznek a vállukra. A művészet persze nem mindig kötetlen, és nem mindig önmagáért való. Néha erőltetettnek tűnik és kioktató hatásúnak, átnevelő szándékúnak – legalább is sok esetben az szeretne lenni.
Egészen más hozzáállás kell a közösséghez tartozó művész megértéséhez, akinek lelkiismerete az átpolitizálódott világi történések fokmérője. A huszadik század történelmi eseményeinek ostorozása vagy a támogatása révén időközönként szükségessé váltak az átértékelések. A miheztartás miatt, szükséges helyretenni az emberiség egészségesnek mondott képzeteit a múltról, közelmúltról… Egy művész számára nem mindig könnyű (bár nem példa nélküli) a távlatok hiányában kutakodás a mában, és egészen más hatásokat is képes kifejteni. A divatossá vált állásfoglalás politikai és társadalmi ügyekben sok esetben elhamarkodott, túlzott egyoldalúságokba terelik a gondolatait. Ezeken a műalkotásokról, melyek szórakoztatóak, olykor kajánok és karikatúra jellegűek, érdemes gondolkodni. Nehéz besorolni őket, mert az átpolitizáltságuk és a sokszor ápolatlan, autodidakta stílusuk miatt nehezebben emészthetők. Bár, valljuk be, néha így is átütő erejük van, annak ellenére hogy képesek alaposan elvetni a sulykot. A támasztott (ellen)propaganda jellegű feladatuk ellenére, amely már-már kicsúszik a művészet megszokott sodrásából, és valamiféle (ellen)reklám erejével hat. Vagy falanszter-jeleneteket tudott létrehozni csupán. És hol vannak a határai?