Hologram kamerával

Sinkovits Péter

2018. május 19., 18:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

– Mindenki megreked valamelyik életkorában, ott megáll az idő, a bőr ráncosodik ugyan, a haj ritkul, de az ember lelke nem változik, a lényege érintetlen, azon a szinten elmozdíthatatlan – így válhattam én is kort-előzővé, majd esztendő-sikkasztóvá, az ottfelejtett évszakok levert cölöpjei között, más évjáratúak gyűrűjében – mondta halkan a palotaőr.

Állapota az utóbbi hetekben rosszabbodott. Bertolddal gyakran üldögélt délelőttönként a márványlapokkal kirakott teraszon, sütkérezve az áttetsző, gyérülő őszi fényekben. Takarókkal óvatosan bebugyolált lábát egy zsámolyra helyezte, karosszéke is kibélelve. Csinos egyenruhájában Jozefa szolgálta fel az italt, és csak annak unokahúgát, Zitát engedte még a közelükbe, aki folytonos mozgással, szinte már láthatatlanul közlekedve rögzített mindent kamerájával.

– A most vázolt akciót is talán egy késői ceremóniamester vezényli majd, lázadó ösztönének maradékával – tette még hozzá a palotaőr, aztán homályosan azt fejtegette, hogy az egykoron divatos, de akkor mégis inkább közömbös vagy ellenszenves filmek és dalok időközben mind kellemesebbé válva rátapadtak az emlékekre, s a génekbe karcolódva már-már azt sugallják, hogy a biztonság fontosabb a szabadságnál. – Ezt a pillanatot nem akarom bevárni! – húzta magán idegesen még feljebb a meggyűrődött takarót.

– A helyzet szinte drámai, de talán mégsem olyannyira komoly – kuncogott mellettük elhaladva Zita, de mire csipkelődésére a palotaőr válaszolhatott volna, a lány már a tornác túlsó végén lépdelt, felvételeket készítve a szürke tömbökben egyre közeledő esőfelhőkről.

Balla Ákos Zwara: Balett-táncos

– Annak idején büszkeséggel nyugtáztuk: kisszerű korokban is talpon maradni. S azt sem hagytuk, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek. De a számadásnál most már nem elegendő az emlékezés hol engesztelő, hol sunyi kelleme, s tisztázni szükséges úgyszintén: ezek az egykori társadalomformáló kísérleteink meghaladták-e mégis az esetlen vándorszínészek alkalmi produkciójának szintjét. Azt persze korán felismertük: csak a személyesen átélhető ügy lehet vonzó, s ha valamit jól csináltunk, a megvackolt struktúrában és a megalkuvó lakájok táborában azonnal heves gyűlöletet váltott ki. Pedig kellő gyakorlattal sem rendelkeztünk, inkább mint az óvodások: csináltunk valamit, s csak utána tanultunk belőle. Ezt most szeretném elkerülni.

– Így járnak végül azok, akik szeretnek bámészkodni és mindenbe beavatkozni! – suhant el incselkedve mellettük Zita, majd kettesével véve a lépcsőket eltűnt a hatalmas, szépen gondozott kert platánfái között.

– Halvány sejtelmem sincs, véleményt alkothatok-e erről a leányról, bár előfordulhat, inkább a róla elgondolt kép a valóságos – mormogott maga elé a palotaőr. – Ismertem valakit, aki kislányként angyalkákat ölelgetett a temetőben, aztán meg szakácsnő lett egy távoli kisváros börtönében. E példa alapján még a cáfolhatatlannak tűnő korai elképzeléseink is olykor csúnyán eltorzulhatnak.

– Az igazságot tehát nem lehet kitalálni? – kérdezte Bertold.

– Mi a valóság modelljét próbáljuk felépíteni, korhadó logikai érvekre támaszkodva. És akkor jön egy Zita a lenge ruhájában, a túlfestett arcával meg a mindig bekapcsolt kamerájával, és azonnal tótágast áll minden. Lehet, jobb is így. Ezek a kamaszlányok még képesek erélyes manipulációval újfajta, retusált világot teremteni. Megtörténhet továbbá: ezek a gúnyolódó női hangok pusztán a szabadsághoz vezető utat jelzik, a kerülő ösvények és a nyomorutcák kiiktatásával – méghozzá szelíden. Ez a meglepő, kedves Bertold: szelíden. Mert Zita is nyilván a megfelelő beállítást keresi. Persze, mások viszont egész életükben a helyüket kutatják, többnyire attól rettegve, nehogy meg is találják.

– Számomra világos – jegyezte meg Bertold –, hogy most már valóban az elherdált évekből még kiemelhető aranyrögökkel kellene inkább foglalkoznunk.

A palotaőr tekintete ismét a közeledő lány alakjára irányult:

– Talán olvasta már valahol, hogy a háromdimenziós hologramkép minden egyes pontja kapcsolatban áll a kép más pontjaival, s ha a hologramból valami elvész, akkor azon a helyen nem tűnik el a kép, hanem csak elhalványul, életlenebb lesz. Az emlékezés során is gyakran csupán dereng valami, de nem merül fel teljesen az emlék. Aztán már rajtunk áll, mihez kezdünk ezekkel az emléknyomokkal: tároljuk, vagy végleg eldobjuk őket. Ennél fontosabb azonban az a felismerés, mely szerint a hologram olyan szerkezet, amelybe bármikor be lehet lépni, de onnan ki is léphetünk. Zita ezt valószínűleg tudja, s szükség szerint alkalmazni is fogja. Esetemben viszont ez az egész hologramhistória már teljesen haszontalan, és tartok tőle, emlékeimet illetően a tárolókapacitásom is megtelt.

A komor felhők közvetlenül a palota fölé érkeztek, Zita sietve összecsomagolta a kamera állványzatát. A két férfi nem mozdult, a palotaőr kérésére Jozefa töltött még egy kevéske italt a poharakba. Néhány perc múltával aztán elkezdtek kopogni az asztaltetőn az első nehéz esőcseppek.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége