Átható csütörtökszag uralta a hajnali ájert. A Négykarmú Sárkány Pagodája keleti szárnyának oromzata csúcsán pirkadattól kezdve egy magányos feketerigó énekelt már napok óta. Bizonyára azért, mert magányosnak érezte magát. Cserregését túlzás éneknek nevezni, inkább tűnt orkesztrált kakofóniának, de Abi al-Maarrit szórakoztatta a rigó kitartó, hangnemeket váltó, és, miként tapasztalta, tőle idegen hangokat is utánzó csendháborítása. Távolról sem zavarta, hiszen rendszerint hajnalhasadás előtt ébredt, és ilyenkor nem mélyen szántó gondolatokat forgatott elméjében, hanem igyekezett onnan kiűzni az előző esti magányos tivornya leülepedett szennyét. Azon tépelődött, vajon a rigó valóban párt keres-e magának, vagy a kukacokat szeretné-e hangoskodásával kicsalogatni az udvar pázsitjából, mert számára kezdett egybefolyni a létfenntartás és a létmeghosszabbítás kényszere, egyszerűbben szólva, a szexualitást lassan elnyomta benne a gasztro-hedonizmus. Le is nyelt nyomban néhány kortyot az előző napról maradt, még hűvös pálmaborból, noha ez nem volt hajnali szokása. Szorosabbra húzta kaftánja övét, kilépett az erkélyre, a rigó (Turdus merula) egy pillanatra visszavonulót fújt, a mélázó bölcsnek meg az jutott eszébe, miért nem nevezi egyszerű nevén a természettudomány ezt a csodás teremtményt, amely sárga csőrével állhatatosan takarítja a rovarokat a lakhelyét övező parkból.
Az átriumból viszont gyomorforgató odor emelkedett a márványoszlopok közt Abi al-Maarri boroskupát illatozó orra felé, az előző este vágott fehér és lila orgona illata elenyészett a májusi légmozgásban az egymásba nyitott termek közt, a dögszag viszont mindent átitatott. Mellette még a frissen szedett medvehagyma is szégyenkezve, önmagába roskadva árasztotta a fokhagyma belé kódolt szagát. S a világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan, mint futó szél a tó vizén, a dögszagot viszont képtelen volt kifújni a roppant épületből.
A keletről derengő napsütés egyszerre karmazsin és krómsárga tűhegyekkel verte át a palota átriumát, majd riasztó sebességgel emelkedtek a fénypászmák az épület magasába. Fentről úgy tűnt, lassan be kell függönyözni, ha a köszvény kínozta ősöreg bölcs, mihaszna semmittevő nem kívánja naphosszat az árnyékot keresgélni a lakrészében.
Az elsötétítés során viszont fölhangzott az emeletre agg gyermeke, a nyughatatlan lelkületű Ibn al-Mukaffa Mahfúz visszafogott, ám mégis erélyes kiáltása.
– Atyám, neked hetvenhét esztendeje képtelen vagyok kellő hálát adni, hogy buja csípőmozdulattal nem a semmisségbe lövellted heréid nemes tartalmát, és így megágyaztál életem burjánzásának, elhintetted egy semmirekellő, ám igyekvő ifjonc életbe vetésének magvát, hogy a Mindenek fölötti szórja fejedre szüntelen gránátalma illatú áldását és övezze agg koponyád borostyán korona, egy kadáver hever az átriumban.
– Egy dög?
– Egy tetem. Bömbi cica földi maradványa.
Villámként csapott a hír a bölcs hírében álló matuzsálembe, a jobb füle mellett hatolt testébe, majd a térde fölött jobbra kicsapott, végül a bokája fölött távozott belőle a rettenet. Képtelen volt elgondolni, hogy a hiedelem szerint kilenc élettel fölruházott macskája egyszerűen kicsusszant a létből.
– Bömbi? Hiszen hét életre volt előfizetése! Elhasználta volna már mindegyiket? Mi lesz velem, ha a rám szabott egyetlen élet végére jutok? – kérdezte Abi al-Maarri, de inkább önmagától, mint a rossz hírt hozó gyermekétől.
– Magad fölött sajnálkozol, ó, mindenekfölött tisztelt, álmaimban is éltetett, a földgolyó pályájának nyugtáig dicsőséggel övezett atyám, a Legfölsőbb Értelem teremtménye? – feleselt Mahfúz szertelenül. – E cirmos számodra fontosabb volt a bölcsek kövénél, az új világrendnél, a Bildenberg-csoport világuralmánál, az Efezusi betűknél, még a Himalája-sónál is, amivel orcád, torkod és a csimbókos valagadon termő bélsárkányfogakat ápolod, Bömbi teteme számodra most pedig mindössze egy dermedt, bűzlő kadáver? – ellenkezett jellemétől eltérően a folyton nehéz felfogású gyermek.
– Mily forró éjszakát talált magának rikoltozni a halálmadár: ahol fényt lát az éjszaka mélyén, már szólongatja is kuvikolásával a kóbor lelkeket – de kinek lenne esze ágában is meghalni ilyenkor, a léleknek semmi kedve a szárnyaláshoz, inkább horgonyként kapaszkodik és vesztegel a tömör valóságban, akár az olvadt ólomban. A halál valami erdős vidéken lakik, és kocsányon lóg a szeme, elveszett tárgyak keresésével foglalkozik, ettől függetlenül rengeteg olyan dolog akad, ami sohasem kerül elő. Hosszú és kétséges vállalkozás, de messziről nézve valahogy mégis biztosnak tűnik. Most, miként jövendő halálom órájában se felejtem drága jószágom esedező pillantását, amikor tegnap este még ölembe kéredzkedett volna, én meg, érzéktelenül eltaszítottam, mindössze combom mellé engedtem, és ott simogattam bölcs koponyáját – töprengett al-Maarri, akaratlanul is jeles irodalmárokat idézve neurotikus emlékezetéből.
– Hozsanna az olvasónak! – kiáltott a magasba Ibn al-Mukaffa Mahfúz, bízván, hogy a megszólítás nagyobb részvétre sarkallja láthatóan sokkos állapotba került szülőatyját. – Mindenki meghal, de nem mindenki élt. Bömbi élt, nekünk köszönhetően, és mi is talán neki köszönhetjük hosszúra nyúlt korunkat, bizonyára föléltük előle a neki szánt kilenc életet! Úgy fogyott el, mintha valaki elszívta volna életképességét. Megvakult, hátsó lábai lebénultak, végül az emésztése is összeomlott, hiába evett, az étel nem maradt meg benne. Az energiatolvajlás áldozatául esett. Hozzánk tartozott, el kell siratnunk.
– Bölcsen szólsz, ölemnek gyermeke, de ő már nem viheti magával az élők mondta kaddist, vagy bármely nyelven elhangzó gyászimát. Hamarosan elfelejted hangját, amivel énekesmadarakat is utánzott, meleg dorombolását, de a gyász nem tűnik el, miként belőlem se az utolsó kép, amikor halála órája előtt ölembe kérezkedett, én meg azt mondtam, hogy nem szabad, a kandúr pedig szót fogadott. Pedig haldoklott. A gyász mellett ezt a cselekedetemet is le kell rendeznem magammal, ha még lesz rá időm. Neked meg, gyászomban osztozó gyermekem, azt tanácsolhatom, amennyiben az értelmetlen halálok okai felől érdeklődsz, kövesd az ördög hányását (Sequere diaboli vonitum), ám ne lepődj meg, ha a Sátánt alsógatya nélkül találod! – utasította csemetéjét Umar ibn Abi al-Maarri, majd csippentett két szem datolyát, ami különös módon ugyanakkor érett a pagoda udvarán, mint amikor a medvehagyma burjánzott.
