2024. április 27., szombat
Tollrajz

Talpraállási kötelezettség

Szabad gondolatok, ragaszkodáselmélet lírával

2.
A jelent nem ismerő múlt és a
múltat nem ismerő jelen találkoznak.
Kiderül, hogy jobb a
jövőt nem ismerő múlt, mint a
múltat nem ismerő jövő.
(Borsi Ferenc: Körforgás)

Csonthéjak
Nem meglepő, hogy a régi, elfeledett művészeti eredmények elágazásai újra kihajtanak, és a legkülönlegesebb szerepkörökben tetszelegnek. (Például, már nem is meglepő, hogy a világ más földrészein egykor jelen lévő törzsi művészetek elenyésztek, de a későbbiekben búvópatakként itt vagy ott, újrahasznosító szándékkal ismét megjelennek. Töredékeik, levonataik sokszor a nagyvárosi aszfalttérképeken új formákat/formarendszereket öltenek. Meggyőző modernitással az egykori szerves létükhöz hasonlatos törvényesítő hatású átköltött jelenlétet.
Új stílusként nehezen kezelhető művészi töredék-termékek ezek. Pedig a legújabb korok divatja szerint az atomizálódó művészetek a „mindenki másképp csinálja” divathóbortjának hódolnak. Divathóbort, vagy érdekfeszítő, reményteljes, bevágódó, hatékony új(szerű) művészi kísérletek?
Manapság minden művész elhitte már, hogy az egyedi világlátása nem a közösségnek szól, nem csupán a fogékony társadalmi rétegek esztétikai élményvilágának újbóli eligazításául szolgál. Elsősorban talán a művész sajátos/egyedi világlátásának az éltetője, egyben az érdeklődő körök számára különleges élményként való felmutatása. A művészek az elismertségük fokát mérhetik vele, mert teljes mértékben a szabad akaratuk önkifejező vallomásaként működnek. Nem az igazságról szólnak. A mű manapság, sok esetben csupán a művészember látomásainak öncélú lebegtetése. Valamiféle védjegyként szolgáló éteri terméke, termékcsoportja.
Az elfelejtés
A megújulás reményében bízva, a modern kori művészetek rendre megfeledkezhetnek a hagyományok által még mindig kiaknázható, évszázados vagy évezredes tömör esztétikai rétegződésről, amely az emberi kultúrák kivonatainak érvényesítését és újrahasznosítását elősegítheti. Mégpedig megcáfolhatatlan bizonyítékaként annak az egyébként helyes, mérvadó módszertannak, amelynek vesszőparipája egy épkézláb, összefoglaló, kifejezőerejű, azaz jelképet formázó gondolat.
Holott a folyamatosság a mindenkori értékmeghatározója az egyenes vonalú fejlődésnek. Visszaszőtt szálai a mindenkori művészet vesszőfonat-erősítéséül szolgálnak. És tudjuk, hogy a mindenből, és nem a semmiből lesz a valami…
Csalás és ámítás a művészetben
Az interaktív művészeti termék univerzális: bármely pillanatban megszakítható vagy újrakezdhető. Akár mint nyitott, kiterjesztett térként működő látványjellegű műalkotás, amelybe akár fizikailag is beléphetünk, és amelyből tetszésünk szerint ki is sétálhatunk, kedvünk szerint…
Ily módon a jelenkori művészeti világban csaknem teljesen dezorientálttá válunk mi, a befogadó közönség. Elsősorban, mert korábbi beidegződések rabjai vagyunk. De már nem a hagyományos művészetben szokványos hihetetlenül pontos precizitásával, jólértesültségével és a klasszikus értelmezésű műveltségével találkozunk, más eszközökkel dolgozik/jeleskedik az alkotó. Egyszerűsít, kevés eszközzel kezel, nyers és szókimondó, mellbevágóan egyenes és közvetlen. Üzenési szándékát talán épp zavarunkban nem mindig értjük meg azonnal. Hiszen a művész a rébuszban gondolkodás csomagolt, szeszélyes véletlenjeit is beszámítja sorsfordítónak szánt megnyilvánulásaiba. Olykor a kínosan széteső üzeneteit vagyunk kénytelenek olvasgatni, és nehézkesen értelmezni. Néha a megkésett, számtalanszor megismételt, reménytelen kódrendszerébe maga a művész is belefásul. Nem könnyű a mai világ korszerű nyelvezetében eligazodni. Még kevésbé az újszerű, elementáris erővel bíró alkotások révén: lekötni a társadalom figyelmét…


Szabad akarattal
A fiatal(abb) művésznemzedékek részéről (ha ugyan a szétszórtság kakofonikus hatásai miatt egyáltalán beszélhetünk még igazi, igazolt művésznemzedékekről) valóra váltak az új technikai és kommunikációs lehetőségek. A legmodernebb adathordozók és a vizuális hatásokat létrehozni képes eszközök használati joga szélsőségesen kiterjesztett, mindenre. Szabad akarattal és mindenképpen nagy elhivatottsággal, olykor hihetetlenül tágas szétszórtsággal követjük az alkotói dinamizmust. A régiek megszokott behatároltsága, a hagyományos megkötöttsége mára ténylegesen lefojtotta azt az erupciós érzetet, amelyet mi csak a felfedezés élvezetének, vagyis örömélménynek neveztünk. Persze, ez is csak részben igaz. Hiszen a nagy művészeti korszakok mesterműveit és zseniális alkotói eredményeit nem feledve, újra és újra előhívva, megcsodálva, nagyon sokszor figyelmen kívül hagyjuk a „régi(es)” vagy az „új(szerű)” megfogalmazásokat.
Az avítt fogalma mégis egyre inkább eltörpül, eltűnőben van. A régi, letűnt is időről időre képbe kerül, időszerűvé válik. A múzeumok, képtárak csarnokaiban andalogva a régi mesterművek közül sokat zseniálisnak gondolunk. Gyakran megtörténik, hogy az aktualizálni kívánó művész mintegy idézetként a klasszikus alkotásokat is bele szövi az alkotásaiba, szimbólumként/témaként újrahasznosítja őket. Új kontextusba helyezi és újraálmodja őket.
A művészet mindig is kényes jószág volt. Éllovasai pedig mindig csalhatatlanok. Akkor is, ha ingoványos úton járnak, hiszen csalhatatlan vadászösztönükkel mindig is megtalálják a keskeny átjárókat. Amelyek végül is új keretrendszerekbe fogottan kiválóan tovább működtetik az élményérzetünket. A katartikus élmény tehát a mindenkori velejárója, ha éppenséggel nem az igazi mozgatórugója örök(ölt) vizuális-esztétikai igényeinknek. Melyek megmondják, hogy a megújuló társadalom milyen típusú művészetet vár el az alkotóktól. Nemkülönben azt is, hogy az új élmények nyomravezetőjeként az időszerűségek művésze hogyan próbálja kisajtolni a társadalom fogékonyabb rétegeiből a csodálatot, de legalább a rácsodálkozást, hogy ilyen is van, ilyet is lehet, szabad…
A zavarkeltés eszköztára veszélyes. A művészet a legkényesebb jószágok egyike, de egyre inkább megtűri a rideg állattartás módszereit is… A mai zavarkeltések szabályosan eltorzítják a sérülékeny szellemi értékrende(ke)t. Felforgatják a hagyományokat, Olykor még a szabadságot vágyó újító szándékot is megcsúfolják.
Vannak művészek, akik ilyenkor a háttérbe húzódtak, és vannak, akik sérülékeny lelkük miatt olykor kényszeredetten örökre elhallgatnak. Esetleg a rendszernek megfelelően, engedelmesnek látszva alkotnak tovább. Olykor a lassan helyezkedő meggyőzés mesterien rejtett szándékával. Lesz, ami lesz. Ízlésvilágukat és alkotói szellemüket aszerint idomítják, ahogyan a megengedettség diktálja. Ők lennének az igazi túlélők? Mert kellenek, mint mohának a harmat…