A mályvaszínű blúz a szekrényben várta a jó időt. Szürke virágai, akár egy eső utáni rét, úgy ragyogtak a kelmén. Igazán szép blúz. Amikor megérkezett a jó idő, a napsütés, a meleg, a hirtelen áprilisi kánikula, akkor jutott eszembe, hogy hónapok óta készülök elvinni valakihez, hogy lerövidítse az ujját, mert túl hosszú. Nem tudom, hogy ez azt jelenti-e, hogy én meg túl széles vagyok. Van egy ilyen érzésem, de biztos nem így van. Mint ahogyan én még nem találkoztam senkivel, aki, ha a nadrág hosszából kellett levágni, úgy vélte volna, hogy alacsony vagy kövér. A nagyanyám szerint ez pedig így van. De már nem tudom megkérdezni a nagyanyámat, pontosabban megkérdezhetem, de nem fog érthető lenni a válasza – szerencse a szerencsétlenségben. A szeme azért cikkanna, fölényesen, ugyanis ő, noha 91 éves lesz, remekül tartja magát, amit meg is szokott mutatni. Végigmutat a pongyolába bújtatott testén, íme, egy nő, aki nem hízott el, aki most is beugorhatna a húsz évvel ezelőtti kiskosztümbe. És igaza van, sóhajtok a szekrény előtt állva, valami lezser viseletű ruhadarab után vizslatva. A mályvaszínű blúz ott lóg az orrom előtt. Eszembe jut, hogy egyik barátnőm javasolt egy remek varrónőt, akihez elvihetem. Megbízható, pontos, szépen dolgozik, nem húzza meg az anyagot, varrógépe nem csócsálja meg a finom kelmét. Ezek fontos dolgok. Csak elfelejtettem, hol is találom ezt a varrónőt. Régen a varrónőm az udvarban volt, csak leszaladtam, és bedobtam a bordó fotelba az új ruhát, mondanom nem is kellett semmit. Amikor a nagyanyám bejött a konyhából, és észrevette a fotelban heverő ruhadarabot, kezébe vette, méregette, aztán megcsinálta, amit kellett. Mindig tudta, mi a hiba. A nagyanyámnál jobban senki nem ismeri a testem – ezek szerint. Volt morgolódás, hogy nem kérem meg szépen, sőt! Nem kérem meg egyáltalán, csak odavágom a fotelba azt a „rongyot”. Ilyenkor bezzeg le tudok menni hozzá. Amikor kell valami. Elnéztem szemrehányó tekintete mellett, ki az ablakon a kapu irányába, mindig akadt látnivaló. Bármi. Aztán kikaptam a kezéből a tökéletesre alakított rongyot, puszit nyomtam a morgolódó arcra, és már robogtam is. Természetes, hogy megcsinálja, hogy nem kérem, hogy különben le sem megyek, minek mennék, ha nem kell semmi. A szeretetnek ehhez semmi köze, ezek praktikus dolgok. Nem azért szeretem, mert megcsinálja, rám szabja a ruhákat, hanem azért, mert a nagyanyám, és hasonlítunk egymásra – belülről, a természetünk, teszem hozzá sietve, örömmel, hogy nekem nincs akkora fülem, szebb az orrom, nagyobb a szemem, nem olyan pipaszár a lábam, de karcsúbb a bokám, igaz, hogy nagyobb, szinte mancsszerű a kezem, nem vagyok olyan filigrán, a hajam rendetlen és ritka, viszont ahogy elmúltam ötven, megjelentek a lábujjaimon a nagyanyám bütykei, mintha küldte volna.
Mintha küldte volna, gondoltam, miközben a szekrény előtt álldogáltam, a hirtelen jött kánikulára felkészületlenül, késésben, szokás szerint. Meztelen lábfejemre néztem, mintha küldte volna a bütyköket, de az is lehet, hogy tyúkszemek, mindenesetre, tavaly ilyenkor még nem voltak, aztán mire ősz lett, megjelentek. Most aztán nem tudom, hogy melyik cipőt húzhatom harisnya nélkül. És ez a mályvaszínű blúz is.
Beléptem a varrónőhöz, otthonos érzés volt, talán a sok színes spulni, a rádió, a kávé illata, a varrógép látványa miatt. Vagy az érintés miatt. Bújjon bele, hangzott az utasítás, majd következett az érintés, felbukkant valahonnan mélyről, ahova elrejtettem, felbukkant, átsuhant, a nagyanyám könnyű és kicsi kezének pontos érintése, amivel megjegyzi, mielőtt beleszúrja a gombostűt, megjegyzi az anyagot, az ujjával, a szemével, nem is kell szappandarab. Nem kell megjelölni, elég az érintés. És máris jöhet a gombostű. A másik ujját is? – kérdezem, észre sem veszem, hogy feszültség keletkezik bennem, érzelmi többlet, emlék, vágy, magány és a felnőttlét ostobasága. Nem kell a másikat, mondja a varrónő és tudom, hogy jó helyen járok. Egy magabiztos varrónő kezébe tettem le a sorsom. Most már mindig ide fogom hozni a ruháimat, belépek, és ledobom a pultra, akár a bordó fotelba, egy idő után már nem is kell felhúznom, tudni fogja, ismerni fogja a testem, viszonyunk bensőséges lesz, és magától értetődő.
Évek óta nem hordok olyan ruhát, amit át kellene alakítani. Levágni, felvarrni, steppelni, elszegni, fölszegni, kivágni, cipzárt cserélni. Ott jöttem rá, miközben az ismeretlen nő, a varrónő beletűzi a gombostűt a mályvaszínű finom, vékony kelmébe. Mintha a nagyanyám helyére engedtem volna – az álmok ilyenek, katyvasz az egész, mégis van benne értelem, ha felenged az érzelem.
Vittem egy másik inget is, néhány évvel ezelőtti divat, szinte térdig ér, meguntam. Csak úgy beledobtam a zacsiba, a mályvaszínű mellé. És amikor a varrónő kijelentette, hogy elég a blúz egyik ujjába a gombostű, akkor már tudtam, hogy elő fogom venni a másik ruhadarabot is – meguntam, mondtam, rövidebbre lehet? Húzza fel, hangzott a parancs, és én máris ott álltam a nő előtt, aki kicsit összecsippentett szemmel méregetett, aztán beledöfte a gombostűt az anyagba, pont ott, ahol kell.
Pont erre gondoltam, mondtam, éppen ebben a vonalban kell elöl elvágni. Bólintott. A kor, mondtam. A nyugalom, mondta ő, felnőttek a gyerekek, nincs az a sok rohanás. Hátul lehet hosszabb, az most mintha menne megint. Bólintott. Megy is. Ezzel a divatot is megbeszéltük. Hétfő, mondta. Ebből tudtam, hogy ő nem a nagyanyám, csak a mozdulatai, a gyorsasága, a pontossága, a tökéletes magabiztossága olyanná teszi. Mint aki álomból ébred, vagy felbukkan a víz alól. A nagyanyám mindig azt kérdezte, mikorra, ha lehet, tegnapra, válaszoltam. Aztán, amikor már azon sem igyekeztem, hogy a kezébe adjam, csak ledobtam a fotelba, két nap múlva mentem érte. A dolgoknak legyen ritmusuk.
Jött az eső. Vagy a szél? Mindenesetre lehűlt a levegő. Elfeledkeztem a mályvaszínű blúzról. Meg kell tanulni nem gondolni folyamatosan mindenre, ami az életünk.
Aztán kisütött a nap. Álltam a szekrény előtt, kétségbeesetten és sóhajtozva. Késésben voltam. Széled-hosszad egy. Mondtam magamnak gúnyosan, a nagyanyám hangján. Bezzeg ő nem engedte el magát, mert ha egyik nap erősebben evett, azonnal jelezte az epéje, és akkor két napig diétásan. Nekem meg jelezhet, dörömbölhet a bordaív alatt, attól még marad a csoki. Csokis fagyi. White lady. Csokis-málnás szelet. Waffle. Noblice. Csoki. És még a hét közepén sem járok, sóhajtottam. Beleugrottam valamibe, amibe belefértem, feltételezem, korábban egy elefánté lehetett. Eszembe jutott a mályvaszínű blúz.
Benyitottam az ajtón.
Egy regényhősnő állt velem szemben. Soha nem tudtam volna ilyen tökéletesen ábrázolni. De hát az élet az, ami mindig a legtökéletesebbet hozza ki minden lehetőség közül. Rettenetes élmény volt. Mint akit gyomorszájon talált egy véletlenül elrúgott labda. Harminc év préselődött össze a nőben, aki velem szemben állt. Nem tudtam felidézni a varrónő arcát, hangját, alakját, csak az érintése volt bennem, amiben felbukkant az ismerős érzés, és ami miatt tíz nappal korábban úgy álltam ott, akár a nagyanyám konyhájában. De nem lehetett ez a nő. Nem lehetett ez a hölgy.
Meredten bámultam a piros nadrágra, a fehér-piros csíkos blúzra, a piros műanyag övre, a domborodó formákra, a vörös hajra. A nagyanyám sógornője, aki magát csak vörös krítyóként emlegette (és időnként engem is, kedves pajkossággal), a tűzön el nem égő, a hangos, megzabolázhatatlan sógornő, aki szintén tudott varrni, de nem úgy! De mennyire, hogy nem úgy! Az ő erős kezében összeráncolódott a kelme, kihúzódott a szál – a hibát egyetlen rántó mozdulattal kiiktatta. Ide-oda rántó. Ahová éppen kell. A ruháit folyton ki kellett engedni. A nagyanyám kárörvendő módon kuncogott a telefonba. Aztán elő is adta, hogy az Ilonka megint hízott, és azt a finom buklét már nincs hova kiengedni (mintha birkáról, kutyáról vagy macskáról lenne szó, kalandoztam el, mentségemül szolgáljon, tizenöt éve még fogalmam sem volt arról, hogy létezik súlyfelesleg a világon), ezért kétoldalt zöld zsorzsettet varrt bele. Kipótolta. Erős anyag, de nehéz vele bánni. Biztos ráncos lett, különösen a cipzárnál.
Álltam az ajtóban, néztem a hölgyet, csodálatos vörös frizurája, fekete szemceruzával kihúzott szemhéja rebbenő kérdést fogalmazott meg felém, én meg, akárha éppen kitalálnám őt, hogy meg tudjam írni, azt kérdeztem éppen, hogy ráncos lett-e a cipzárnál.
De nem is ez a lényeg.
Nem kérdezte, hogy ki vagyok, és miért jöttem. Mellettem belépett a szabadkai tamburások egyik híres és elismert tagja, aki a nadrágjáért jött, koptatót varrtak bele, miután lerövidítették. Ájulás környékezett, de beszélgettem az emberrel, akit évtizedek óta nem láttam. A vörös hajú hölgy közben a tömérdek kelme közül elővette a mályvaszínűt. A másik ing belecsavarva. A mályvaszínűn a szürke virágok, akár egy eső utáni rét, úgy ragyogtak. Valahonnan ismerős volt ez a mondat, hát belekapaszkodtam, mert különben igencsak szédültem. Ilyen nőt, mint a vörös hajú, csinos hölgy, én csak álmomban láttam, meg divatlapokban, de akkor még gyerek voltam. Pontosabban a nagyanyám sógornője is ilyen volt, de ez teljességgel lehetetlen, hogy egy belvárosi varrodát együtt üzemeltessen a nagyanyám meg a sógornője, én meg hozzájuk térjek be.
A tamburás úr elköszönt, hosszabb felsőtest, kurtább lábak, tipikus.
Előttem a pulton a mályvaszínű blúz. Nem kérdezi, hogy jó lett-e. Nézek, és azon tűnődöm, hogy miképpen lehetséges tetten érni az időt, amikor összesűrűsödik bennünk. Nem tudok erre válaszolni, mert eddig nem is képzeltem, hogy ilyesmi lehetséges. Még most is kételkedem, megpróbálok racionális választ találni arra, honnan tudta, melyik az én ruhadarabom, hiszen nem ismer, nem láttuk egymást soha, és tíz nappal később jöttem, mint ahogyan készen lett a munka.
Ha mindezt kitaláltam volna, akkor lenne értelmes fordulata a történetnek. De mivel mindez megtörtént, semmilyen magyarázattal és fordulattal nem rendelkezem.
450 dinár, mondta, és megszólalt a telefonja. „Lasciatemi cantare / con la chitarra in mano / lasciatemi cantare / una canzone piano piano.”
Reggel volt, fél kilenc. Megfordultam, kijöttem. A vállam felett hátrasandítottam: lehetséges-e valóban, hogy én álltam ott? Mert ha nem én álltam ott, akkor életre kelt a regénybeli lány, akit én írtam meg egykor. Aki velem együtt öregedett. Nem tudom, melyik volt ijesztőbb gondolat. Vidáman intett, majd a telefonon megnyomta a gombot. Toto Cotugno elhallgatott.
