A Nap földje

(Lamentáció a panel harmadik emeletén)

Szögi Csaba

2018. április 21., 16:23

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

„...De a dölyfös ember

Parányi kis hatalmával feszítve

Nem látja meg, hogy lénye nem egyéb

Egy rossz tükörnél! Mint veszett majom

Tombolva ágál a nagy Ég előtt

Hogy sírnak fönn az angyalok...”

(Shakespeare)

 

Belégzés.

A tüdőként táguló Univerzum hörgőinek és hörgőcskéinek járataiban csillagok és bolygók keringőznek önmaguk és egymás körül az emberi fül számára alig-alig hallható dallamra. Megszületnek erre az életre, majd elenyésznek egy másikra, burjánzanak és hanyatlanak vég nélkül. Táncuk örök körforgás. A Tejút Nap nevű csillagának közelében ott lejt egy kék bolygó is. Föld anya, a széles mellű Gaia. Végső soron a Mindenség köldöke, tejéből szívtuk magunkat életre te meg én.

Egy panelház harmadik emeletének ablakából bámulom a Tisza habjai közé lassanként alámerülő Napot. Megmártózom gyöngyfényű tekintetedben, csillagom, hullámaid között fürdőzöm, megpróbálok csak a szépségre fókuszálni, mely még most is körbevesz, csak jól kell tudni látni; mert különben a mocsok lassanként mindent elborít. Félek, elhagy az erőm, és az embert újfent csak a bolygó vérét mohón szívó parazitának vagyok képes tekinteni, mely ide tombolni érkezett csupán, dáridózni a szomszéd falu csárdájába, aztán ha már porig rombolta azt, annyira lerészegedik, hogy többé nem is érdekli, fejét nemigen lesz hová se ma, se holnap lehajtania.

(Fotó: Gergely József)

Északról megint szemetet hozott a folyó; az ablakból nem látom ugyan, ó, nem, onnan gyönyörűségesnek látszik a Tisza, a vele együtt kanyargó galériaerdejével, olyan szépségesnek, mint amilyen eredetileg lehetett. De ha lesétálok a partra, már nem tudom nem észrevenni a mocskos szürke tajtékot, a pillepalackokból összeragadt műanyagszigeteket, az iszaptól sárga hullámokba pedig beleképzelem a cseppfolyós mérgeket és szennyet, amit szintén a Föld hűtlen gyermekei bocsátottak a teremtő által megszentelt vizébe. Ó, kárhozat! Próbálok hunyorítani, hátha úgy megváltozik a kép, s valóban: a könnycseppek prizmáján keresztül szivárvány sejlik fel keletről. Lépcsőfokain visszatérek hozzád, kedves. A harmadik emelet biztonságot nyújtó oltalmába.

Melyik a káprázat, mi a való? A pillangót álmodó költő vagyok, vagy a szikrázó égre röppenő, cifra pillangó maga? Kapaszkodok beléd, anyám, húgom, szerelmesem, ne engedj tovaröppenni a harmadik emeletről, ne hagyd elillanni szép álmomat, ami Te vagy, és ez a gonosz káprázatba süllyedt, eredendően gyönyörű Világ. Madártávlatból még mindig szívszorítóan gyönyörű Világ.

Meddig marad hát még rút, egyre sebesebben a vesztébe araszoló hernyó ez a magas Ég alatt tombolva ágáló szegény emberiség? Hernyóként is fog elrothadni a maga mocskában, vagy lassanként begubózik végre, s akkor velem, bábállapotban várakozó, bús képű poétával együtt álmodhatja a boldog Aranykor pirkadatát?... Nehéz a szülés, még nehezebb a születés. De a harmadik emeleten beléd kapaszkodva, Egyetlen, a szemközti ablaknál együtt gyönyörködve a panelek mögül mégis minden hajnalban újra felemelkedő csillagban, könnyebb elképzelni, ahogy a széles mellű Gaia elnézően tekint reánk, együgyű gyermekeire. Mint minden igazi anya. Ő, a Nap földje.

Kilégzés.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége