Néhány évvel ezelőtt egy drávaszögi falu, Csúza a fennállásának 750. évfordulójára emlékezett. Emlékezett a falu kis összetartó, együtt lélegző közössége, fejet hajtva az Árpád-kori települést hosszú évszázadokon keresztül éltető, megtartó nemzedékek egymásutánja előtt. Abban a megemlékezésben világosan megfogalmazódott az a meg nem alkuvó határozottság, elkötelezettség, amellyel a mai Csúza kisközössége elődeikhez híven, elődeiket követve őrzi nyelvét, anyanyelvét, hitét és végtelen hűséggel nemzeti hovatartozását.
Csúzát, a nagy múltú drávaszögi kis falut említem most, amikor nemrég köszöntött ránk március idusa, amikor az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc hősei előtt tisztelegtünk. Említem, mert az ott élő közösség szellemiségének mélységes tiszteletet ébresztő jelképét Ács Gedeonnak, Kossuth tábori lelkészének a neve fémjelzi.
Ács Gedeon a világosi fegyverletétel után önként követte a kormányzót a száműzetésbe, Törökországba, majd onnan Amerikába. Tizenkét esztendő után tért vissza hazájába. Nagy tekintélyű etnográfusunk, Lábadi Károly az Istennek hajlékai a Drávaszögben című könyvében Ács Gedeonról írva egyebek mellett megjegyzi: Amikor tizenkét száműzetésben eltöltött év után megtért szülőföldjére, a Drávaszögbe, a csúzaiak ragaszkodtak ahhoz, hogy náluk telepedjen meg. Hátralévő éveit békében és nyugalomban töltötte el közöttük. Ács Gida – ahogy nevét írta – sorsa példaértékű: a drávaszögi értelmiségi sorsot tükrözi. Azt bizonygatja, hogy kulturális központoktól távol is lehet európaiként élni és gondolkodni.
Ács Gedeont az 1848-as idők Mikes Kelemenjének is nevezik. Emlékirataiban a kossuthi emigráció történetét írta meg. A csúzaiak méltósággal, őszinte, féltő ragaszkodással őrzik Kossuth tábori lelkészének az emlékét.
Ács Gedeon 1887. november 12-én hunyt el. Azóta zarándokhely lett Kossuth tábori lelkészének a sírja. Zarándokhely, amelyet nemcsak a csúzaiak keresnek fel, hanem jönnek a Drávaszög kis falvaiból, és jönnek a Vajdaságból is, hogy leróják kegyeletüket Ács Gedeon emléke előtt.
Meg kell itt említeni, hogy a baranyavári dombvidék aljában meghúzódó kis falu közössége nemcsak őrzi Ács Gedeonnak emlékét, hanem annak szellemiségében is él. (Itt szeretném megemlíteni, hogy a falu Kossuth Lajos domborművét is féltő szeretettel őrzi.)
Természetesen amikor Csúzát említem, akkor azokról sem szabad megfeledkezni, akik meghatározó, érdembeli szerepet töltöttek be a falu életében. Mindenekelőtt Berta Imrét, Csúza református lelkipásztorát említem, aki jóban-rosszban együtt volt kisközösségével. S aki nemcsak igehirdetéseivel igyekezett erősíteni, szilárddá kovácsolni az ott élők hitét, lelkivilágát, hanem a falu művelődési életében is tevőlegesen részt vett (ő alakította meg a Keresztény Ifjúsági Egyesületet, amelynek szakosztályai dicséretes tevékenységet végeztek). Ugyancsak meg szeretném említeni dr. Tóth Lajost, a pedagógiai tudományok doktorát, a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének Eötvös József-díjas, rendkívül nagyra becsült szülőföldjéhez, Csúzához mindig végtelenül ragaszkodó egyéniségét. Azt az embert, aki onnan, a Drávaszög világából magával vitte annak a kis falunak a szellemiségét, azt a szellemiséget, amely aztán egész értékteremtő munkásságát meghatározta. És ide tartozik még Dékány Zsuzsanna tanárnőnek, a csúzai József Attila Művelődési Egyesület elnökének a neve. Igen, a tanárnőt említem őszinte tisztelettel. Azt a tanárnőt, aki egy válságos időszakban munkatársaival együtt igyekezett megőrizni – s teszi ezt ma is – azt a szellemi örökséget, amelyet Ács Gedeon hagyott örökül. Amely, immáron 130 esztendeje, olyan rangra emelte a drávaszögi kis falut, amelyre méltán büszke lehet az ott élő közösség.
A Drávaszög leghitelesebb krónikását, Baranyai Júliát idézem: „Csúza… Egykorú Vörösmarttal, Árpád-kori település, de ősibb ízű, bensőségesebb levegőjű, kedvesebb szavú, mint a civilizáció hatásának kitett, forgalmas Vörösmart. Mindig Csúzán találtam meg a régi Baranyát, a nagyon régit.”
Igen. Az Árpád-kori településnek, Csúzának bensőséges hangulata emlékezetes maradt mindazok számára, akik ott jártak, és hiszem, hogy emlékezetes marad azok számára is, akik majd ott járnak. A neves vajdasági költőt, Fehér Ferencet is megihlette az a hangulat, a falu felemelő, szívet-lelket melegítő szellemisége, megihlette, mert a faluval való találkozásából vers született. Úgy érzem, hogy annak a versnek most itt a helye.
Egy csúzai éjszaka
Havas eső veri – csörög, rí az ablak
szél szaggatja kint a szurdok pincevasát
azok ránganak ott, akik belehaltak
teled sáncaiban, árva Boronnyaság.
Utadon száműzött és a megtért haladt:
Kossuthnak a papja. Éj volt, épp ily sötét…
Ládájára rogyott lent a martok alatt,
s tovább horkolt, mint most, fönt a közömbös ég…
Hallom, jajdul most a Csobogáti-szurdok,
s éledne még Csopa, Szöllöske, Korpona…
Nemcsak hűlt szobámba – életem zúgsz most,
baranyai szél, te fájdalmas orgona!
Fönt a törökúton lovasok baktatnak,
rabszíjakra fűzve asszony, vén és gyerek.
(Éjfélre jár, csak az ablaktábla jajgat,
halálba tartó sors, mégis megyek veled…)
