Várakozás

A férfiak szállingóztak haza a háborúból. Vagy értesítés jött helyettük: elesett, hősi halált halt itt meg itt; a Petőfi brigádban, mint az egyik sógorunk, vagy eltűnt még korábban, mint egy másik rokonunk: odamaradt talán a Donnál.

Anyám és a szomszédasszonyok – csupa fiatal nő – már ritkábban jártak egymáshoz. De esténként még néha összejött a tanyázás, s próbálták meglátni, mit hoz a jövő annak, akinek még nem jött meg a párja, az apja vagy a fia. A kis borotválkozótükör elé jobbra egy pohár vizet, balra földhalmot helyeztek, köztük középütt cérnaszálon függött egy falatka kenyér. Ennek kellett jeleznie, hogy él-e még az, akit oly nagyon várnak: ha a víz felé mozdult, öröm szállt át a szobán.

Az asztaltáncoltatás is el-elmaradozott. Pedig nekem meg a többi gyereknek izgalmas volt: nyugtalanított, ki „lakik” az asztalban. 

– Asztalkám, asztalkám, mondd meg nekem, hazajön-e az én édes uram, Jani?! – vallatta az asztalt a körötte ülők közül a felesége. Ilyenkor pisszenni sem volt szabad. S a csendben egyszer csak koppanás hallatszott.

– Ki ért hozzá? Ki mozdította meg?! 

Mindenki elemelte a kezét. Az asztal meg koppantott egyet-kettőt, néha többet is. A szemek kerekre nyíltak, a lélegzet is elállt, az ingaóra hangja szinte zakatolásnak tűnt; csak szájmozdulatokkal kísérték: kettő, három, négy… – négy hónap! mert négy év, ugye, mégse lehet már…

A hírtől szinte világosabb lett a szobában. S amikor az asztal „megnyugodott”, mosoly pihent az arcokon.

– Ugye megmondtam?!

– Dehogy mondtad! Reggel, a péknél még azt mondtad, nem ér ez semmit!

– Még hogy én! Nem jól hallottad azt, Terikém, összetévesztesz valakivel, más mondta, nem én! Emlékezz csak, még én meséltem szerdán, a piac után, hogy a negyedik negyedben, Kovácséknál is jelt adott, oszt két hónap múlva meg is jött a vejük. Igaz, hogy megsebesült: a fél szemét és a bal karját otthagyta, de mit számít az! Fontos, hogy él.

– Mekkorát koppantott! Egészen megdőlt az asztal teteje!

Előfordult, hogy az egymás mellé helyezett tenyerek melegétől mégsem hozott üzenetet a régi bútordarab. Ilyenkor hallgatagon indult haza mindenki a maga szomorúságába.

– Odaveszett – mondta Anti felesége megcsüggedten.

Megesett, hogy az asztal napokig néma maradt. Ilyenkor rossz volt a hangulat, a nők minden kicsiségen veszekedtek, sértegették egymást, szidták a háborút, a postást, a péket, a piacot, a szomszéd neveletlen kölkeit, a saját engedetlen gyereküket, a vacogtató hideget, az izzasztó meleget, mikor mit… Anyám keze is eljárt minden apróság miatt, behúztam a nyakam, és igyekeztem nem lenni láb alatt. S amikor a gyötrődés szinte már elviselhetetlenné vált, az asztalnak cinkosa akadt. Az esti sötétben a gangra az öreg Fodorné osont be, az oldalsó kisablak alatt lapult, és a kellő pillanatban örömöt – egy-két koppanást – küldött az asztal körül ülők közé. Egyszer úgy esett, hogy éppen kimentem a gangra, pontosabban az udvarra, ahova a király is gyalog jár. – Pszt! – emelte az ujját a szája elé Maris néni, hozzám surrant, és megsimogatta a kobakom. Odabenn várakozás, reménykedés. Én pedig fellélegeztem, amikor meghallottam, hogy a falhoz állított teknő és Maris néni görbe ujja az ismerős, mosolyt fakasztó hangban találkozik. Többé nem féltem az „asztalban lakó”szellemtől.

Maris néni olyan nesztelen, ahogyan jött, el is tűnt. Az asztaltáncoltatók meg vitték magukkal a reményt az éjszakai nyugovóra. A bizakodás kitartott néhány napig.

Egy idő után megritkultak az asztaltáncoltatások, majd meg is szűntek. Vége volt a háborúnak, s az asszonyok, nők számot vetettek a jövőjükkel. Ki-ki próbálta megszervezni az életet a hazatértekkel vagy az elesettek, odamaradtak nélkül. Mi még mindennap elmondtuk a hazaváró esti imát. Tejfelhajú kisöcsémet hamar elnyomta az álom, én félálomban hallottam, hogy nyikordul a szekrényajtó, anyám felpipiskedik, és előveszi a szekrényből a madaras faragott dobozt. Egyszer azt mondta: ez a mi kincses ládánk. Egy szalag, egy csipkés szélű zsebkendő, egy pár arany meg egy pár ezüst fülbevaló, néhány irat volt benne. Nekem igazán maga a doboz tetszett a faragott madarakkal, virágokkal, kacskaringós szőlőindáival.

Anyám egy fényképet, egy tábori postalapot meg egy képeslapot vett elő, ezeket nézegette, olvasta.

Egyszer megmutatta az egyiket.

A színes képeslapon, lépcsőkön fiatal pár állt, a lány két lépcsővel feljebb, mint a férfi, rózsaszínű alapon apró virágmintás ruha volt rajta, a selyme szinte tapintható, simogatásra kínálta magát. A kezében hosszú szálú fehér meg rózsaszínű virág; a fiún világos öltöny, a nadrágja élén majd elcsúszott a tekintet, egyik kezében elegáns kalap, másik kezét a lány felé nyújtotta. Mindketten mosolyognak, virágos bokrok vették körül őket, felettük is virágzó faágak. A tavaszt, a szerelmet, a boldogságot kellett sugározza a kép, áradt is a rajzból a rózsaszínű köd, csöpögött a tömény öröm, jólét, szerelem, vágy. Apám ezzel üzent a szerb hadseregből tizennyolc éves anyámnak, anyám ezt a képeslapot, ezt a rózsaszínű álmot dédelgette fiatalsága magányában, szegénységében, s valami hasonló után vágyott. Ami csak nem jött el. Se akkor, se évtizedek múlva.

 „Kedves Anyukám, az Istentől kívánom, hogy ezen pár sor írásom a legjobb egészségben találjon. Én, hála Istennek, egészséges vagyok, amit neked is kívánok. Aranyos anyukám, emlékül küldöm ezt a családi lapot, hogy gondold, mi is ilyen boldogok leszünk, ha hazamegyek. Most is ilyen boldogok vagyunk, csak távolról. Kedves Anyukám, írjad meg, ha megkapod a levelem, meg hogy megörültél-e, és hogy a K. sógor benn marad-e a katonaságban.

Nagyon szépen tisztellek, Isten veled, csókollak,

a te kedves apukád (meg a kislányomat is) pápá”

A képeslapot az akkor huszonegy éves apám 1940. június 29-én írta. Négy hónapos voltam. Engem, sírni is alig tudó vörös-kék porontyot csak egyszer látott. Pár napos koromban öt nap eltávozást kapott, részint a születésem örömére, részint mert várható volt gyors távozásom is, vissza az angyalkák közé. Anyám nyolc hónapos terhessége után mindössze egy kiló hetven dekával gyarapítottam szegénységünket és a föld népességét. Alighanem egyik helyen sem volt túl nagy szükség rám, talán meg is éreztem, és meg is bánhattam a nagy sietséget. Kedélytelen világra fordulásom láttán a bábaasszony azt tanácsolta, kereszteljenek meg mielőbb, ne távozzak pogányként, kis fehér koporsóm kapjon helyet a megkereszteltek között a református nyugati temetőben. A távozás okát illetően különcnek számítottam volna, mert a gyermektemetőben a torokgyík, a himlő, a vörheny gondoskodott róla, hogy egyszer majd nagyfejű lila ibolyák illatozzanak az apró halmok tövében, a temető Pesti utca felöli kis dombjain; a koraszülöttek, a kedvetlen csecsemők inkább életre sírták magukat. Engem később minden gyermekbetegség elkerült, de akkor sehogy sem akartam megbarátkozni a fehér februári világgal, pedig – így mesélték – csodálatosan szép, tiszta volt az a tél, nagy hó esett, és amikor a járdákról a kocsiút szélére fellapátolták, gyerek vagy alacsonyabb ember nem látott át a köz túlsó oldalára.

Megsürgönyözték apámnak a hírt a család gyarapodásáról. A várható kilátást azonban elhallgatták, egyrészt mert sehogy se tudták úgy megírni az üzenetet, hogy ne keltsen riadalmat, másrészt mert hosszabb és drágább lett volna, és nem biztos, hogy megérte volna.

Aztán apám megjött. Ez volt első eltávozása.

Tudtam, ha anyám este előveszi a madaras dobozt, másnap megyünk „falujárni.” Kisöcsémet átvitte a szomszédba, felvette két ünneplő ruhájának egyikét, leginkább a kis kék bársonyt a fehér hímzéssel (a fekete selymet „más napokra” tartogatta), kontyba tűzte dús barna haját, és nekivágtunk a falunak. Ha ugyanis megjött valaki, annak gyorsan híre ment. Anyám felkeresett minden ismerős vagy idegen családot, ahol hírt remélt, volt, ahol már csak az együttérzését lehetett kifejeznie, volt, ahol a hazatérttel örülhetett. De aki megjött, vagy aki meghalt, az egy másik seregből, a Petőfiből szerelt le vagy esett el, nem ott, ahova apámat vitték másodszor. Legjobb barátnőjének az ura is ott tűnt el. Apám hollétét és a maga várakozását sehogy se tudta összekötni a hallottakkal. Csak arra az utolsó biztos hírre támaszkodhatott, arra az egyetlen tábori postalapra, melyet apám Kiskunhalason ’42. június 17-én adott fel, s melyet ugyancsak a madaras faragott dobozban őrzött. De mikor volt az már! A kurta szöveg a maga rosszat sejtető „Isten velünk, pá! üdvözletével úgy hangzott, mint egy búcsú. Nem csókollak, ölellek, szeretlek benneteket, csak Isten velünk.

Bevagonírozták a Don felé induló tengelyes katonavonatok egyikébe.  

Azóta semmi.

Elesett? Vagy szerencséje volt és megmenekült? Fogságba került?

Bár anyám mindennél jobban óhajtott bármilyen bizonyosságot (hiszen vége volt a háborúnak!), de célzást, hogy párja nem jön többet haza, senki emberfiától el nem fogadott. A legkisebb utalásra is felfortyant, még a halvány lehetőségét is tagadta. Egyik fiatal sógorasszonya azt találta neki mondani: Lásd már be, háború volt, eltűnhetett vagy eleshetett a te urad is, mint mások! Anyám úgy megneheztelt rá, hogy évekig nem fogadta még a köszönését se. Összeveszett ura komájának, kenyeres pajtásának a feleségével is, pedig ő tartotta a keresztvíz alá tejfelhajú kisöcsémet. Egyszer ugyanis, amikor anyám csüggedten lógatta kezét az ölébe, tréfálkozva mondta: Ne ess már úgy kétségbe, lehet, hogy nem is megy neki olyan rosszul. Nagy az az Oroszország, kell a férfi a szép szőke ruszki nőknek, meg a dolgos kéz is! Anyám felfortyant: Bolond szél fúj belőled! – Mariska nevetett: Na, ne haragudj! Csak vicceltem, ne vedd a szívedre! Anyám fanyarul elhúzta a száját, de a mondat szíven ütötte. S attól kezdve már ritkábban, de még nyugtalanabbul leste a postást, hátha befordul a köz sarkán.