És mi kéne, ha lenne? – nevetett a hentes az öregemberre, miközben a vásárcsarnok zajában egymást kergették az illatok azzal a vidám, tömegelős mormogással, ami húsvét előtt egy héttel, szombatonként mindig körbetáncol a piacon.
– Sonka. Tudja, olyan megfőzni való – motyogta az öreg, de hangját széttaposta a hangzavar, amiből egy asszony fölháborodott kiabálása („Na, de még ilyet, hogy ötven forint legyen egy tojás, na, ne mán!”) csapott fel, egészen a csarnok vasgerendákból összeszerelt plafonjáig.
– Hangosabban, tata! Hangosabban! Piac ez, nem könyvtár – vastagodott a hentes nevetése, miközben kövér arca kipirult, és az orrán kékülő erek is mintha kitágultak volna.
– Sonkát, főzni valót – erősödött az öregember hangja. – Szóval azt szeretnék, csak az a baj, hogy nem tudom, hogyan kell elkészíteni.
A hentes az egyre hosszabbodó sorra nézett, és nem kevés türelmetlenséget olvasott ki az öreg mögött ácsorgó asszonyok tekintetéből.
– Na, szép hölgyeim, elmondjuk az úrnak, hogyan készíthet finomságot az ünnepi asztalra? – nevetett tovább a hentes, és maga sem értette, hogy a hidegben miért csordul izzadtságcsepp a homlokáról.
– Mondja csak, mondja! Hadd tanuljunk mi is! – érkezett egy hang a sorból, miközben három női fej beletörődően bólintott, csak szemöldökük szaladt össze morcosan.
– Na, kérem szépen, akkor lássuk csak! – emelt fel egy méretes sonkadarabot a hentes. – Ezt a csodásan megfüstölt sonkát (és ekkor a hentes a húst az orrához emelte, és úgy szuszogott, mint aki tudja, egy levegővétellel úgy megtöltheti a tüdejét a semmihez sem hasonlítható illattal, hogy egész teste felfúvódik, és már repül is a mennybe, ahol talán közvetlenül Szent Péter mellett kap helyet az asztalnál) langyos vízben mossa le! Majd hideg vízben áztassa! Érdemes az áztatásra rászánni egy egész napot. Tudja, tata, nem lesz olyan sós a sonkája, ha az áztatóvizet menet közben kicseréli.
– Cseréli? Tényleg cserélni kell? – kerekedett az egyik asszony szeme. A többiek megvetően mérték végig, mint olyan tudatlant, akit be sem kellene engedni egy tisztességes magyar piacra.
– Cserélni bizony – tért vissza a földre Szent Péter mellől a hentes, de nevetését visszahozta a mennyekből.
– Ám ez még csak a kezdet, tata. Akkora fazékban tegye fel főni, hogy ellepje a sonkát a víz! A víz hideg legyen, majd lassan főzze, hogy megmaradjon minden íz, minden zamat!
– A főzővizet ízösítheti is. Egész borsot, néhogy daráltat, mög égy-két fej vöröshagymát, két-három gerezd fokhagymát, no mög babérlevelet is tögyön a főzővízbe! – szólt közbe a kofa a szemközti sorból. – De ha igazán különlegeset akar, borókabogyóval vagy rozmaringgal is mögvadíthassa…
– Jolánkám, drága, engedjen már kibontakozni, mer’ még bennem marad a sok tudomány! – nevetett tovább a hentes, de ezen a nevetésen már érződött, sértettség csípte meg.
– Na, tehát! Annyi órán át főzze a sonkát, ahány kilós! Ez itt megvan vagy másfél, vagyis akkor mennyi időt kell rászánnia? – nézett az öregemberre a hentes, mit sem törődve már a kofa rég elhalt mondataival.
– Hááát, úgy másfelet. Jól mondom? – nézett körbe riadtan az öregember, az asszonyok meg úgy tapsoltak, mintha maga Aradszky László, a nemrég elhalt slágergyáros énekelte volna nekik a felhők közül, hogy nem csak a húszéveséké a világ.
– Telitalálat! – harsogta a hentes, és a nevetés már szinte ki sem fért a száján. – De azért mindenképp ellenőrizze hústűvel, eléggé megpuhult-e, mielőtt kiveszi a vízből!
– Ki ne vegye mán mingyá, csak úgy! A főzővízben hagyja kihűlni! Úgy az igazi. Ha csontos a sonka, csonttal égyütt főzze mög! Ha mög kötözött sonkát főz, akkó a hálót csak kihűlés után vágja le! – kiabált át az egyre nagyobb tömeg fölött a kofa. Mert azt már csak nem hagyhatta, hogy egy siheder hentes, aki tán még negyven húsvétot sem élt meg, no, egy ilyen parancsolgasson neki.
A hentes már dördült volna, mint egy csata indítását jelző ágyú, de az öreg hangja megállította.
– Hústű? De hát az micsoda?
– Na, jól elvagyunk! – tolta hátra a fején a sapkát a hentes.
– Mondja már meg, öregapám, miért nem bízza a feleségére ezt a sonkaprojektet! Hát maga még egy lábos vizet se tud feltenni a gázra, ha jól látom.
– Mert meghalt. Karácsonykor még úgy volt, nem áttétes a rákja, de március első napjára mégis felfalta a kór. A kezeim között aludt el – motyogta az öregember, és szégyenlősen törölte le arcáról a ráncai felé csorduló könnycseppeket.
– Meghalt? – zuhant az asszonyok döbbent sóhaja a csarnok betonjára.
– Meghalt. Így aztán… Szóval ne haragudjon, de azt hiszem, nem is tudnék mit kezdeni ekkora sonkával – bámulta a cipője orrát az öregember.
– Hát majd a gyerekek… – tartotta maga elé a húsdarabot a hentes, aki maga sem tudta, nyálát nyeli-e vissza, vagy a sírását.
– Autóbaleset. Egy fiam volt, már öt éve nem tudom, szenvedett-e, amikor a fának csapódott – emelte fel a tenyerét az öregember, és széttárt ujjaival jelezte, itt most nem ütnek nyélbe üzletet. Már éppen száját nyitotta, hogy ezt szóval is megerősítse, amikor a hentes zsírpapírba csomagolta a sonkadarabot, a papírral óvott húst egy nejlonszatyorba tette, azt magyarázva, „kell ez is, nehogy összezsírozza a ruháját, tata”.
– Köll bizony. A szatyor köll. Mi másba tönné a hagymákat, mög eztet a kis zőccségöt, ha még szatyra sé lönne – kopogtatta az öregember vállát a kofa, és már dugta is a portékáját a sonka mellé.
– Aztán a babérlevelet e’ né felejcse...– figyelmeztetett a kofa, és ki tudja honnan, de úgy két kilónyi krumplit is elővarázsolt a köténye mögül.
– De hát én ezt nem is kértem. Meg aztán talán ki sem tudnám fizetni. Mert hogy a sonka mégiscsak jó lenne, de hát az elég drága – szipogott az öregember, miközben egyik lábáról a másikra állt. Szétnyűtt cipője alatt meg úgy ropogott a beton, hogy meg sem hallotta a kofa hangját – „Na, alönne még a szép, ha pénzt fogadnék el magátú ezé a néhány hitványságé...”
– Drága? Mi ebben a drága? Hiszen már ideadta az árát, nem emlékszik? Akkor nem drágállotta... – harsogott a hentes, és kezitcsókolommal köszöntötte a következő vevőt. Fiatal asszony indult a pulthoz, majd intett: csak egy pillanat, és két festett tojást csúsztatott az öregember kabátzsebébe.
– Aztán össze ne törje… – simogatta meg az öregember fejét.
Az öregemberét, akinek arcáról akkorra eltűntek a ráncok, és még a cipője is úgy fénylett, mintha egy órája hozta volna ki a cipőszalonból.
