Milyen jó, hogy Kanyó Ervin, a Szabadkán élő grafikusművész egy különös perspektívából meglátta Szabadka titkait, kincseit. Meglátta, mi történik a városban, a város kulisszái között. Épületek láthatók. Házak, terek, városok. Nem személytelenül, hanem mint makettek, amelyek által Kanyó kifejez valamit önmagából, életéből, a világból. Kifejezi azt az érzetet, hogyan élik meg városuk, helységük színtereit, málladozó épületeit azok, akik jól ismerik ezt a vidéket. „A lámpafény táncolva surrant végig a házak alapfalain, melyeknek homlokzatai szétrepedeztek, tetői félrecsapódtak, szobáikba eső hatolt és üvöltött a szél.” Március 30-áig tekinthető meg ez a sajátos képi világ. Kanyó Ervin Utcák tekintetének tükrében című kiállítása a szlovákiai Komáromban egy impresszív helyen, a hajdani katonatemplom termében, a Limes Galériában látható.
Azt mondják, szép, széles, nyugodt tereken meleg napfényt kívánnak az emberek.
– Igen, az építészeti terekre is fókuszálok, fontos számomra a szerkezetük, az elrendezésük, metaforikus értelmezésük. Ezek a terek üresek, az utcákon nincsenek emberek, mintha a kopott, düledező házfalak mögött rejtőznének. Az emberek megléte nélkül is kitölt a tér. Nem rajzolom realisztikusan az épületeket, csupán feltünedeznek valódi arcuk jellegzetes szegmensei. A romlás is beszőtte magát ezekbe a málló homlokzatokba, omladozó vakolatokba, amelyek hasonlóan porladnak el, mint az ember tünékeny emlékei. Főleg délvidéki városok egy-egy momentumából születnek ezek a belső képek, emlékképek: a Városi történetek, az Ellentétek feszülése, a Falusi elegancia, a Variációk egy bérpalota homlokzatához, A költő városa, a Csókai csókák, a Zsákutca, a Hátsó udvarból, az Ébredő utca, a Hajnali történetek. A házak kopottságában, düledezésében a balkáni dekadencia érzése is érezhető.
Megrajzolni a ház vonalát nagy hozzáértést, művészi empátiát igénylő feladat.
– Szabadkán, ahol rátaláltam ezekre a szép, inspiráló, ugyanakkor védtelen épületekre, tehetetlenül néztem, hogy ki vannak téve a pillanatnyi érdekek, a befektetők romboló önkényének vagy gondoskodó, építő akaratának. Szabadka szép. Egy szép közép-európai város. Nem vagyok harcias városvédő, de elkezdtem rajzolni ezt az átalakulást. Emberileg foglalkoztatott a kérdés, művészként pedig kitöltött. Sok minden érdekel, de a városképekben mélyülök el igazán. A részletekben, a számomra érdekes színfoltokban: egy kis bolt az utcán, egy épület, aminek az ajtaja tárva-nyitva áll, és el lehet képzelni, hogy oldalt a kis résen, a falba vágott ajtón bejött valaki valamikor, vagy kilépett, hogy útra induljon, a kandeláberek fénykévét vetítenek a léptek elé, az ablakokban kis fények csillognak, és itt-ott kiszűrődik a fény, az ablakokból össze lehetne állítani a ház lelkét. És benne vannak a rajzokban a sétáim is, ahogyan felfigyelek egy-egy rétegre. A vakolaton sok-sok színréteg, textúra rakódik egymásra – az idő maga –, és ez gazdagítja a látványt, és új élménnyel engem, és arra törekszem, hogy ez az élmény, ez a meglelt kincs és a belőle fakadó gondolatiság a rajzaimon is megjelenjen. Ez az egymásra rétegződés, „az emberi lény lélektulajdonságainak többszintű” bemutatása. A Délvidéken különféle kultúrák rakódnak egymásra, kibomlik egy tónus, érdekes hangulatok, érzések, ízek fonódnak össze. Érzékeltetésükre legszívesebben a kollázs technikáját alkalmazom. A kollázs nagyon jó kifejezője a destrukciónak, és elindítója az asszociációknak. A rajzok különböző perspektívából ábrázolják a várost: szemből, mintha a házzal szembe fordultunk volna, ferdén, oldalról, mintegy elhaladva előtte, hol fölülről nézünk le, a tetőkre. Rátaláltam egy olyan kézírásra, amelyet, lehet, hogy más így még nem fogalmazott meg. Létezik egy folyamat, aminek vannak régi időkbe nyúló gyökerei, de jelen állapota is tetten érhető. Tulajdonképpen meg szerettem volna rajzolni a városrészleteket, ahogyan az emlékezetemben, ugyanakkor a képzeletemben élnek.
Mi kisvárosban lakunk, s szívesen időzünk itt, hogy távozásunkkal a kisváros még kisebb ne legyen.” (Plutarkhosz)
– A nézőre bízom, hogy rajzaimból milyen történetet fog kiolvasni, sokszor érdekes, tőlem független élményeket ébreszthet benne. Önmagával és oly sok mindenkivel találkozhat valahol, ezzel az egyik téren, másikkal a szokott utcában. Jók ezek a biztos pontok a városban. Egy szép épület a valóságban tökéletesebb, hibátlanabb, mint a régi, de nem motivál, nem csalogat, egy asztalon felejtett pohárban több gondolat rejtőzik, mint pusztán az asztalban. Gyerekként is szerettem sétálni, a nagyszüleim falun laktak, amíg a többi gyerek focizott, én portyáztam a tanyavilágban, néha megzavartak a kutyák, érdekelt, hogy mit rejt egy udvar, hogy milyen tárgyakat találok az úton, egy cserépdarabot, egy törött edényt. Már akkor érdekeltek a hiányos tárgyak, és a mai napig vonzanak azok a részletek, épületek, amelyek csorbák, az ilyen foszlányok telepszenek be a képi világomba. Ezzel a tökéletlenséggel jobban tudok azonosulni, szerintem őszintébb képet festenek a valóságról. A látványban a tárgyak közelségében fel tudok oldódni. Lehet, hogy megbújik itt valahol egy magányosság. De ez csak feltevés.
Annak a vidéknek, városnak a lehetőségeit kell felhasználnia az embernek, ahol él.
– Számomra fontos, hogy kötődök ehhez a helyhez, ez vagy egy város, vagy egy tágabb régió. Az ember ott érzi magát otthon, ahol már kialakultak a kötődései, ahol kapcsolatokat épített ki. Életteremben jelképesen szólva fontos egy tégla, az, amelyik hiányzik a falból. Szerintem egészen másképp látjuk szűkebb környezetünket, ha személyes élmény is fűződik hozzá. Ha egy csúf utcán egy megható szerelmi élmény ér, akkor az a rút utca is egy szép térré változhat. Úgy érzem, ha felszínesen nézném ezeket a városi látványokat, vagy ugrándoznék egyik témáról a másikra, akkor az nem lenne hiteles. A művészet egy feneketlen kút, egy szellemi aranybánya. Nem hiszem, hogy első látásra megmutatná a kincseit, hanem alá kell merülni bennük. Amikor elkezdek rajzolni, abban van szenvedés is, szenvedély is, kíváncsiság is, erőlködés is. Ötletek, asszociációk visznek előre, és amikor már érzem, hogy kezd működni a rajz a kezem alatt, és még nem tudom pontosan, hogy éppen mi alakul ki a végére, akkor hatalmába kerít egy fantasztikus alkotói öröm. Alkotói világom személyes látásmódot tükröz. Egy személyes vallomást.
Minden város igyekszik megőrizni jellegzetességeit, hangulatos utca- és városképét.
– Bárhová utaztam, ott is fontosnak tartottam meglátogatni azokat a helyeket, azokat az utcákat, amelyek beszippantottak. Bárhol is jártam, Élesen felfigyeltem az architektúrára, megigéztek a háztetők, a cserepek, a hűs sikátorok, melyekben lengedezik a szél és a kőben eltűnő lépcsők, sehová sem vezető lépcsők, túlzottan meredek vagy lapos lépcsők, lépcsőegyéniségek, és ismét az ablakok, erkélyek. Ezeket le is rajzoltam. Volt, hogy lefényképeztem őket, később a fotókból merítettem. Lényeges, hogy a rajzokon megjelenjenek azok a kifejező elemek és élmények, amelyek mélyebbre világítanak, mint a fénykép.
„Eltévedtem. Olykor ez is megesik. Öntudatosan nem akartam fölocsúdni ebből a kellemes zsibbadságból, ide-oda járkáltam. Soha olyan szépnek nem éreztem még a várost, melyben lakom. Friss szemmel szemléltem. Hasonló élményben van annak is része, aki délután mély álmából ébred, vagy váratlanul egy tükörben látja meg idegenszerű, eddig nem is sejtett, valódi arcát. Ilyenkor a meztelen földön vagyunk. Aki eltéved itten, az megérkezik valahová.” (Kosztolányi)
– Megtörtént velem, hogy bementem egy könyvesboltba, ott leemeltem egy könyvet és éreztem, hogy éppen ezt a könyvet kerestem. Leemeltem Csáth naplóját, és széthajtottam a Kanizsáról szóló novellánál. Pesten éltem, semmilyen kötődésem nem volt a városhoz, azon kívül, hogy ott dolgoztam. Amikor a villamoson Tolnai Ottó Költő disznózsírból könyvét kezdtem el olvasni, foglyul ejtett a könyv témája és honvágyam támadt. Olyan emberekről írt Tolnai, akiket ismertem, akikhez élmények fűztek, a könyv nagy részében az általam is fontos momentumok elevenedtek meg. Az embernek nyitottnak kell lennie meg figyelmesnek az effajta érintésekre. A helynek, ahonnan jöttem, fontos szerepe van az életemben, a sorsomban. Végül visszajöttem Pestről, és egy tanári állást vállaltam el. Tévelygés, bolyongás? Az eltévedés kellemetlen dolog, de ha utazásként fogjuk fel, miközben érdekes dolgokat látunk, akkor már nem is olyan szörnyű. Én imádom a vizet, szeretek úszni, csónakázni, búvárkodni, mindent, ami a vízzel kapcsolatos. Lehet, hogy majd egyszer elhagyom ezeket a házakat, és a vizet fogom rajzolni.
„A különböző fényvetődés, és az ezerféleképpen változó sugarak hatása alatt szüntelenül más-más képet öltve valósággal éltek.” (Balzac)
– Sokáig nem tartottam magam tipikus kiállítóművésznek, nem igazán ragadtak meg a tárlatok bekeretezett képei. A rajz világába a könyvek utaztattak, imádtam lapozgatni a könyveket és gyönyörködni a könyvborítókban és az illusztrációkban. Tárlataim után mindig maradt bennem hiányérzet. Hogy a magam számára is érdekesebbé tegyem, megpróbáltam a rajzaimat kihozni a térbe. A mai napig zavarban vagyok, hogyan, minek is nevezzem el világító rajzaimat. Se nem lámpák, se nem makettek, fényrajzok talán, az objektum mindegyik oldala külön-külön megrajzolt egyedi alkotás. A térbeli vonalak sejtelmesen világítanak, a néző körüljárja a lámpa-ház kidolgozott oldalait, és amikor megáll, úgy érzi, Szabadkán van. Vagy éppen egy másik városban. Épülethangulatokat rajzolok, építek. Régebben kevés színt használtam, most tudatosan egyre többet, úgy érzem, nélkülözhetetlen elemei lettek ennek a képi utazásnak. Egy pesti galéria utcára néző kirakatába elhelyezték a fényrajzokat, egész este világítottak, többször is elhaladtam a kirakat előtt, és láttam, hogy az emberek megállnak, elidőznek, bemennek és akár meg is vásárolják a lámpákat. Később, ebbe a téglatest formába varázsoltam bele Szabadka egyes épületeinek gyönyörű szecessziós és klasszicista vonalait, formáit, a városházát, a zsinagóga játékos vonalait, gazdag íveit. Messziről, kívülről, fénysugarak – osztotta meg gondolatait velünk beszélgetőtársunk.
„A valóságba lehet lelkünk teremtő erejével, szépséget, igazságot és jóságot lehelni, az emberi létnek némi méltóságot kölcsönözni, hogy az embernek kell valamit csinálni az életben, lefesteni a város csúf háztetőinek hajnali transzcendens szépségét.” Ottlik után szabadon, Kanyó Ervin folyamatosan megörökíti azokat a helyeket, amelyek körbeveszik, hiszen egy városról az építményei által kapunk képet. Az épületeken gyönyörűek a díszek, aprócska kerámiajelzések, Zsolnay-szilánkok. Színes foltokat vetítenek. Különböző világokat összekötő átjárókat, átmeneteket, passzázsokat rajzol. Színházszerű épületeket. A sötétben felfénylő házakat kettéválasztó utcákat. Foltvilágítás. Misztériumjáték. Temérdek látnivaló és történet. Ezeket a történeteket próbálja kibontani a rajzaiban. Ezeket a történeteket nehéz nem meglátni.
