Ünnep van ma. Vagy annak kellene lennie. A hősök emlékét idéző szónokok egységre buzdítanak. Az összefogás mégis elmarad.
A nemzetet semmibe vevő eszmék, a tudatlanság vagy a hatalmi vágyak tombolnak és rombolnak. Az egész kontinensen. Kis faluban és kisvárosban külön ünnepel a két vagy a több tábor. A határ túloldalán nagyvárosban is. Nem nagyon méltó ez a szabadságharc eszméjéhez, a százhetven esztendővel ezelőtti nemzeti egységhez, amikor a magyar szabadságért más nemzetek fiai is ide társultak, még ha Arad lett is a végzetük.
Most nem kell harangot olvasztani ágyúöntéshez, bár szüntelen a háborúskodás. Ha veszít az értelem, romba dől a haza. Tőlünk nyugatabbra már „jó úton haladnak” ez irányba, ahol a jólét peremre szorít kultúrát, hagyományt, akár a vallást is. Hol tart Párizs, Berlin, Bécs vagy Itália? Ahol negyvennyolcban ugyanúgy fölkelt a nép, mint Pesten. Pest még áll, a többiek vesztésre állnak. Egy lépés választ csak el a föladástól, ha sürgősen ki nem mondják: hazát eladni árulás és vétek.
Hosszú volt a magyar szabadságharc útja, a mostani harc sem rövid, s még nincs vége. Mert bűnös hatalmasok vétlen, ám hódító tömegeket küldenek vagy csalogatnak Európa elveszejtésére.
Budapest még áll, a remény pedig él, még ha az országot föladni szándékozók készülődnek is az áruló kapunyitásra. A kontinens gazdagabb fele is kezd fölocsúdni, vezetőitől megszabadulni az újraéledéshez. Bizonyosan a közeli választás zaja uralja a mai ünnepet. Az ország áprilisban döntő csatát vív hazai színtéren a jövőjéért. Ha a magyar érdek győz, folytatódhat az országépítés. Bukás esetén olyan időszakkal számolhatunk, amikor a hitszegők ülnek örömünnepet.
