Ha kicsit is latolgatjuk az esélyeseket és a pályázókat, tulajdonképp hetekkel ezelőtt meg tudtuk volna jósolni, milyen lesz a Filmakadémia ez évi, kilencvenedik díjátadója. Dögunalmas. Hogy pontos legyek: a legunalmasabb Oscar-gála, amit életemben végignéztem. (Egy ismerősömmel azt találgattuk közben, vajon mi okozna igazi meglepetést az est folyamán. Ha Thimotée Chamelet elrabolja a legjobb férfiszínész díját Gary Oldman elől? Ha a Kifelé megnyeri a legjobb film díját? Ha A víz érintése helyett beolvassák, hogy La La Land?) Szóval: könnyedén megjósolható díjak, nem túl nagy izgalom és a nők uralták az idei Oscar-gálát.
Hogy a gálaműsort egész biztosan a zaklatási ügyek és a nők egyenjogúságának kérdése fogja áthatni, az pont oly megjósolható volt, mint a tavalyi trumpolás és a feketék jogainak hangoztatása. Jimmy Kimmel már az elején gyorsan eljárta a táncot, hogy azok is értsék, mit jelent a nemek közt nem egyenlően megoszló bérezés, akik egyébként tesznek az egészre. Az átadó szűkre szabott ideje miatt különben is csak átszaladhatott a témán, mintegy letudva a feladatot. Mindezt le kellett zavarni, hogy gyorsan továbblibbenhessünk az egyébként a tavalyinál is sótlanabbul sikerült show-műsor végkifejlete felé. (Üdítő politikai élc-félmondat volt, amikor Mark Hamill megjegyezte, az androidokat se kéne már diszkriminálni.)
A diszkrimináció témája egyedül akkor kapott valódi értéket, amikor egy montázsban nők és színes bőrűek nyilvánították ki érzéseiket a film „elnyomott” arcáról. Mira Sorvino, Selma Hayek, Greta Gerwik, Kumail Nanijani szóltak a nyilvánosság előtt történő szereplés fontosságáról, és valóban, a zaklatások évében és Charlottevill évében így kell a reprezentációról beszélni. Vidáman, biztatóan. Vagy olyan energikusan, mint Frances McDormand (ld. alább).
Az átadó leglendületesebb pillanatai egyébként azok voltak, amikor Jimmy Kimmel és néhány jómadár kirándulást szerveztek a szomszédos kis moziba. Na nem azért, mert ez egy vidám húzás lett volna, hanem mert így a színpadot elfoglalhatta Tiffany Haddish és Maya Rudolph, akik pofátlanul, játékosan, energikusan és kicsit se polkorrektül vezették a műsort vagy öt perc erejéig. Összeszedett néhány perc volt ez, ellenben Kimmel kínos félimprovizatív vicceivel.
A legtöbb elemző A fantasztikus nő című chilei alkotásnak ítélte a legtöbb esélyt a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, a fogadóirodákban is az futott legjobban. Enyedi Ildikónak természetesen nem kell búsulnia. Egyszerűen csak győzött a papírforma. (Különben sem vagyok biztos benne, hogy egy kategóriában futtatható egy chilei transzgender nőről szóló dráma, Östlund az európai társadalmat gyilkoló Négyzete és a csodásan költői Testről és lélekről…)
A legjobb adaptált forgatókönyvért James Ivoryt díjazták a Szólíts a neveden című filmért (a véleményemet ld. a csütörtöki számban). Meglepetésnek meglepetés volt ugyan a Kifelé legjobb forgatókönyv-díja, ám igencsak ízléstelen vicc – a műfajhoz képest ugyan alkot valami maradandót, de messze elmarad akár a Lady Bird, akár a Három óriásplakát forgatókönyvírói teljesítménye mögött.
A smink-díj A legsötétebb órának járt, a kosztüm-díj a Fantomszálnak. A legjobb doku-rövidfilm A mennyország egy dugó a 405-ösön című alkotásé, míg a legjobb rövidjátékfilm A csöndes gyerek című, süketnéma kislányról szóló alkotás lett, amelynek rendezőnője jelbeszédben tartotta beszédét (a főszereplő kislány kérésére). A legjobb dokumentumfilm díja a doppingügyleteket feldolgozó Ikaroszé lett. A legjobb animációs rövidfilm díja a Kedves kosárlabda című alkotás kapta, míg a legjobb rajzfilmnek járó elismerés természetesen a Coco című rajzfilmhez került, akárcsak a legjobb betétdal, amely tradicionálisan a Pixart illeti meg… A Dunkirk papírformaszerűen megkapta a legjobb hangvágás, a legjobb hangkeverés és a legjobb vágás díját. Azon se lepődött meg senki, hogy a legjobb vizuális effektek díját a Szárnyas Fejvadász 2049 tervezői vehették kézbe, sem pedig Roger A. Dickins legjobb kameramunkáért járó elismerésén.
A legjobb női mellékszereplő Allison Janney lett az Én, Tonya című filmért, ahogyan azt megjósolták, és Gary Oldman is kézbe vehette a kis kopaszt Winston Churchill alakjának megformálásáért A legsötétebb óra című filmben.
Sam Rockwell díjával kezdődött a Három óriásplakát Ebbing határában menete, aztán sokáig néma csönd – amikor is Francis McDormand vehette kézhez a legjobb női főszereplő szobrát, és rögtön talpra is rántotta a terem összes női jelöltjét, hogy jelezze: holnaptól az ő sztorijaik jönnek. Bár a legjobb film díját nem kaphatta meg, és elmaradt a Martin McDonagh-nak járó forgatókönyv-díj is, így is szép teljesítmény.
A víz érintése (ki adta ezt a magyar címet A víz alakja vagy A víz formája helyett?) a legjobb díszletet mondhatta legelőször magáénak, aztán bezsebelte a legjobb zene elismerését is. Aztán (ahogy várható volt) Guillermo del Toro kézbe vehette a legjobb rendezőnek járó szobrot. Az előző években erősen kiélezett mesevilág-kontra-valóság-konfliktus az idénre semmivé vált. A két nagy esélyes, a Három óriásplakát és A víz érintése (?) közt nem volt ideológiai vita, mint az előző évek esélyesei között. Ez tetszett nekik jobban.
Nem múlott rajta semmi.
