Dr. Pénovátz Antalt, lakóhelyén, Pacséron, mindenki tanár úrként ismeri és szólítja, hiszen évekig hozzátartozott a helyi Moša Pijade Általános Iskola arculatához. Néprajzi-nyelvészeti berkekben ismert, hogy iskolai tevékenységén kívül is változatos utat járt be, és a munkásságát elismerő díjak adhatnak alkalmat az egyébként halk szavú Anti bácsi életét és kutatási területeit reflektor fénybe állítani, és megállapítani annak gazdagságát és szakmai igényességét. Topolya község immár tíz éve mondott köszönetet Pro Urbe-díjával dr. Pénovátz sok éves munkásságáért, most pedig Nemes Fekete Eddig Életfa című kerámiájának faliképe, illetve a magyar kultúra napja alkalmából szervezett zentai ünnepségen átadott, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség életműdíját nevesítő grafika jelzi a nappali szobája falán, hogy nem volt hiábavaló mindaz, amit a néprajz és a nyelvjárás terén letett a tudományosság asztalára.
– Visszatekintve hihetetlenül régen, 1955-ben lettem pacséri lakos, ekkor ismerkedtem meg tanítónőként dolgozó megboldogult feleségemmel, majd hamarosan családot alapítottunk. Előbb az iskola titkáraként dolgoztam, majd elvégezvén Újvidéken a főiskolát, megkezdtem tanári hivatásomat 1959-ben, majd négy évre rá végeztem el az egyetemet. 1974-ben a szegedi József Attila Tudományegyetemen doktoráltam. Már mint főiskolás belekóstoltam a tudományos világba, részt vettem egy a magyar nyelvjárásra összpontosító pályázaton, ahol elismerték a földművelésnek ma már nem létező munkafolyamatáról, a gabonanyomtatásról szóló munkámat. A gabonanyomtatást hajdanán a cséplés egyik szakaszaként lovakkal végezték, ezt jártam körbe. Az évek során gyarapítottam a gyűjtést, mind behatóbban foglalkozva előbb Pacsér szókészletével, majd vidékünk valamennyi kunságból származó református falu – Bácskossuthfalva, Bácsfeketehegy és Piros – kifejezéstárával és hagyományaival. Topolya mezőgazdasággal kapcsolatos hagyatékát is igyekeztem feldolgozni, amiben érintem a Bajsán talált Árpád-kori pénzlelet bemutatását is, egy kicsit a numizmatika irányába is kacsingatva. Illetve még a 80-as években foglalkoztam például az 1886-ban alakult Bácsér Víztársulat történetével, és a topolyai vízgazdálkodás 100 éves múltjával – eleveníti fel dr. Pénovátz Antal a múltat, majd mikor az iránt érdeklődünk, hogy mitől egyediek a vajdasági tarka néprajzi atlaszon a református kunok, és főleg a pacsériak, akkor elárulja, hogy igazából minden közösség egy picit zárt világ, és ezeknek a csoportoknak mindig vannak olyan szavai, kifejezései, hanglejtése, amik mások számára ismeretlenek, egzotikusnak hatnak. Csantavéri gyökerekkel érkezvén Pacsérra több kifejezésformára, életmódbeli különbségre is felfigyelt, ami alapot adott a nyelvészeti, néprajzi feldolgozásra.
– A nyelvészek számára külön érdekesség például a csúfolódó mondókák tárháza, és mint tudjuk Pacsér és Bácskossutfhalva – nem csak a házasságok, de az ellentétek tekintetében is izgalmas kutatási terület. Hát így keletkeztek azok a ma már mind ritkábban ismert, ámde nyelvészetileg igen értékes falucsúfolódók, mint például a Pacséron feljegyzett „Lefeldeszkás moroviciak” kifejezés. A nyelvészet és a néprajz szinte rokon tudományág, és elválaszthatatlan egymástól. Arra azért mindig ügyeltem, hogy ha hétköznapinak tűnő témákkal is foglalkozom, igényesen tegyem azt, az egyszerű emberek számára is fogyasztható anyagot publikálva, de mindenképpen a tudományos szempontokat figyelembe véve – hallhattuk a tanár úrtól, majd rátértünk a Pacséri köznyelvben használt „nyitott e” hangra, ami a „középzárt ё-t” kiejtő vajdasági fül számára „pestiessé” teszi a falubeliek magyar beszédét.
– Sok évvel ezelőtt az egyik piaci nap alkalmával egy messziről érkezett kofának valami dolga akadt a postán, és megjegyezte a jelenlétemben, hogy ezek a pacsériak olyan „pestiesen” beszélnek, mint a rádióban. Korábban persze nem volt jellemző a Kossuth Rádióra és a magyar köznyelvre ez a nyitottan kiejtett magánhangzó. Illetve az, ami még ma is hallható a faluban, persze főleg az idősebb korosztálynál, az a zárt i hang, például a színt kík-ként, az edényt faziknak, a mászóeszközt lítrának, a távolságra hosszit mondtak. A pedagógusok felelőssége a tájnyelvvel történő találkozáskor igen jelentős. Egy részből diszkréten meg kell értetni a fiatalokkal, hogy bizonyos alkalommal, hivatalos helyeken hogyan, milyen stílusban, nyelvészeti eszköztárral kell magukat kifejezni a közösség előtt. Ugyanakkor nagy-nagy gondot kell fordítani minden szinten a tájnyelvi ízesség megőrzésére, hiszen ez adja egy nemzeti kifejezéstár gazdagságát. Illetve ez mellett közösségre jellemző egyéni vonás, amit mindenféle szégyenérzet nélkül büszkén felvállalva kell éltetni – mutatott rá a nyelvészet és a néprajz egyik jelmondatára dr. Pénovátz, majd rátértünk a munkásságára.
– Igazából nem tartom számon, hogy hány könyvem került ki a nyomdából, talán nyolc. És a jelentősen nagyobb számú publikációmmal is így vagyok. Elsősorban a Hungarológiai Intézet közleményeiben, egyebek mellett a magyarországi Honismeret folyóiratban, a Híd, az Üzenet, a Bácsország című kiadványokban is publikáltam. Kiemelt kedvenc témám sosem volt, mindig az aktuális „problematikának” az izgalmas bűvkörében éltem. A pacséri iskolában 1974-ig tanítottam, majd Topolyán a községi művelődésszervezésből vettem ki a részemet. Ebben az időszakban sikerült indítványozni a vezetőség irányába a Topolyai Múzeum megalapítását és megszerveznem környező településeken – Bácskossuthfalván, Gunarason, Pobeda birtokon – a régészeti feltárásokat. Később visszahívtak a pacsériak iskolaigazgatónak a 80-as években. Néhány év után az észak-bácskai körzetet felügyelő szabadkai Pedagógiai Intézethez kerültem, munkatársaimmal felügyeltünk, továbbképzéseket szerveztünk. Az időszak előnye volt, hogy szabad mozgásteret adott, és magam oszthattam be az időmet. A 90-es években egy tollvonással megszüntették ennek az intézetnek a tevékenységét, majd bizonyos „kényszerpihenő” után kerültem a Topolyai Könyvtár élére. Több mint 4 évnyi munka után mentem innen nyugdíjba, amikor lehetőségem nyílott rá – összegezte a tanár úr több évtizedes tevékenységét. Sajnos azonban az ezt követő években felesége, Rozália hirtelen és súlyos betegsége nem várt kihívások elé állította a Pénovátz házaspárt. A tanár úr immár öt éve egyedül éli mindennapjait, és izgalommal várja legújabb könyvének bemutatóját.
– Négy évvel ezelőtt kezdtem egy több témát is átfogó kiadvány készítésébe, aminek hamarosan beérik a gyümölcse, Pacsér címmel. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában megjelenő kiadvány a közeljövőben bemutatásra kerül. Három részre osztható fel a könyv. Első lépésben Pacsér történelmével foglalkozom, majd a faluban több évtizeddel ezelőtt gyűjtött népdalokról publikálok, az ehhez kapcsolódó CD-melléklet tartalmazza az általános iskola gyermekkórusa által még a 70-es években előadott énekek felvételét, amivel az Újvidéki Rádió népzenei pályázatán, egy félórás, magnószalagra rögzített pályamunkával első díjat nyertem. Illetve a könyvben elhelyezett hanghordozón a művelődési egyesület vegyes kara újra énekli ezeket a dalokat. A kiadvány harmadik részében egy pacséri szótárat adok közre. Ez a szótár az évek alatt begyűjtött és feldolgozott szavakat tartalmazza. Természetesen a jegyzék nem teljes, hiszen egy-egy szótár megírása hatalmas energiával, több fő bevonásával járó kutatómunkát ölelne fel. Tehát ez a korábban már publikált ilyen jellegű kiadvány egy bővebb változata, képes anyaggal szemléltetve. Bizakodva várom a könyvet, mert a VMMI-vel korábban történt együttműködésünkből mindig valami igényes, szép nyomtatvány született – fejezte be gondolatát dr. Pénovátz Antal tanár úr, akinek az életművét elismerő díj örömén a Szabadkán, illetve Sopronban élő két lánya, valamint az orvosi és pszichológiai egyetemi tanulmányait folytató unokái is osztoznak.
