„Meddig akar még gyötörni az idővel, hogy ekkor így, akkor úgy! Őrület! Mikor! Mikor! Hát nem elég önnek, hogy valamelyik nap történt, olyan napon, mint a többi, egy nap megnémult, egy nap megvakultam, egy nap megsüketülünk, egy nap megszületünk, egy nap meghalunk, ugyanazon a napon, ugyanabban a percben, ez nem elég önnek? Az asszonyok a sír fölött szülnek, lovagló ülésben, a nap egy percig csillog, aztán ismét az éjszaka következik.”
…csak egy röpke felfrissítése a becketti világszemléletnek. Hogy számára – tekintve a többi drámai művét is – az abszurd maga a realitás; és a Godot még a legemészthetőbb, legkevesebb pesszimizmust tükröző alkotása. Posztapokaliptikus, ráadásul mindenféle, testi, lelki, szellemi túlélést, megváltást nélkülöző kvázi-univerzum, ahol fajunk talán már ki is halt valójában, és esetleg csak az agónia utolsó fantomreflexei játsszák még el az élet groteszk illúzióját. Ezt a földi poklot sikerült az Újvidéki Művészeti Akadémia végzős hallgatóinak tökéletesen ábrázolniuk.
Sokunk örömére; noha hétfőn este, amikor a Zentai Magyar Kamaraszínház kamaratermében vendégszerepeltek vizsgaelőadásukkal, a végén a közönség zömének arcáról leginkább a döbbenetet véltem leolvasni – amin cseppet sem csodálkozom. „Senki sem vidám ebben a házban”, idéztem egyszer cím gyanánt egy másik Beckett-drámából egy az ő munkáiról írt tanulmányomban; és valóban: bár az abszurd dráma gyakran él az elidegenítés eszközeivel, amikor időnként felrötyögsz, máskor inkább tenyeredbe temeted az arcodat, a függöny leereszkedésével pedig korántsem az ujjongó jókedv fog hatalmába keríteni, azért mindez még egyáltalán nem zárja ki a katarzist. Persze azon is rengeteg múlik, ki hogyan viszi színre a darabot. Akadémistáink például varázsoltak. Engem mindenesetre. El.
Már a nyitó képbe beleborzongok. A színen szintetikus szeméthalmok, köztük traktorbelsők, felettük esernyő. A fa. És még több esernyő, mely több fa, mégis egyetlen. És hat(!) szereplő. Majd misztikusan gyönyörű zenére a belsőkből még kettő(!) előbukkan. Kezdődhet is a várakozás. Az istenre, a megváltóra, az ördögre, vagy csak egy segítő emberi kézre, mozdulatra, elmére, mely érti és felfedi, mi van itt, kire-mire várunk, mi végett tartózkodunk egyáltalán ezen a holt szeméttel borított sárgolyón, ugyan létezik-e értelme ennek az egésznek… A szerző vajon tudta-e, legalább sejtette-e? Avagy csupán a szókratészi „tudom, hogy semmit sem tudok”-ból profitált a teljes életművében. (Mindenesetre nemtudását lenyűgöző – no meg persze talajba döngölő – mondatokba öntötte.) Mi tudjuk? Sejtjük? Legjobb esetben érezzük… Az anyag káprázatában bolyongó tudomány, ráció, elme – a „rettenet sisakja” – totyogó kisgyerek még, aki akkor tekinthető még a legszerencsésebbnek, ha a test ketrecébe zárt lélek nyomában képes botladozni. …mindezen gondolatok cikáztak a koponyámban – akárha a sokadszori olvasás idején –, miközben leesett állal bámultam a szemem előtt zajló bravúrt. Van egy olyan érzésem, hogy a szerző is imádta volna ezt az előadást.
…no de hogy is van ez a nyolc színésszel? Egy négyszereplős színmű esetében?! Már akkor felkaptam a fejem, amikor megtudtam, hogy a végzősök a Godot-t választották erre az alkalomra. (Jó ideje folyamatosan rettegek a zenés-táncos kommersz „vidámkodástól” szűkebb pátriánk színházi repertoárjában.) Hát még amikor megláttam a plakáton a nyolc nevet! Kézenfekvőnek tűnt, hogy adott két felvonás: az elsőt eljátssza négy színész, a másodikat másik négy. Á-á! Itt nyolc Vladimir van, nyolc Estragon. Nyolc Pozzo és Lucky... (A Fiú, szólóban, hologramként jelenik meg.) És ahogy passzolgatják egymásnak a figurákat… döbbenetes!! Mondom, bravúr – és akkor már nem is marad helyem a pazar koreográfiáról, a nagyszerű – mélyen átélt és hiteles – színészi játékról mesélni, de mondanivalóm lényege úgyis csak ennyi: ezt látni kell! (Bízom benne, hogy jó ideig repertoáron marad, magam is megnézném akárhányszor.) Mert ezzel a fiataljaink ismét megmutatták! Igen: azt. És tovább erősítették az értő és érző befogadóban a hitet. A honi színjátszás méltó jövőjében, persze.
Lám-lám-lám. Amikor az „elidegenítő” abszurd műfaj bizalmat és hitet ád… így kell ezt csinálni. Szeretettel.
Samuel Beckett:Godot-ra várva
Játsszák: Fülöp Tímea, László Judit, Orlovity Sztaniszlava, Ozsvár Róbert, Rókus Zoltán, Szalai Bence, Szilágyi Áron, Verebes Judit. Osztályvezető tanárok: László Sándor, Balázs Áron.
