Téli szünet van. Nem tudom, kik várják jobban a szünetet: a tanárok vagy a diákok. Persze, a diákok úgy érzik, a tanárok legfőbb célja az óratartás, hiszen hiába próbálják néha rábeszélni, hogy maradjon el az óra, mert mondjuk a következő elmarad, és hadd menjenek előbb haza; de a tanároktól hallják azt is mindig, hogy le vagyunk maradva az anyaggal, és esetleg még pótolni is kell.
Valóban, gyakran hallják ezeket tőlünk, de nem azért, mert mi ezt így szeretjük és élvezzük csinálni, hanem mert a rendszer ezt követeli tőlünk. Az idén október közepén életbe lépett egy új szabály, miszerint azokból a tantárgyakból, amelyekből nem csak heti egy óra van, négy osztályzatnak kell lennie egy félév alatt az eddigi három helyett. Akit nem érint, nem érezheti ezt rendkívülinek… A tanárnak viszont ez azt jelenti, hogy 800-900 dolgozatot kell kijavítania egy félév (4 hónap) alatt (persze iskolától, diáklétszámtól függően, de ez nem is a felső határ, hanem egy közepes diáklétszámú).
Természetesen nemcsak javítani kell, hanem a feladatlapot össze is kell állítani, jó esetben ahány osztály, annyiszor kettőt, hiszen azért, hogy ne egymásról másolják, kell A, B csoport. Az osztályzatok ugyanis elsősorban dolgozatokból jönnek össze, mert a feleltetés nagyon sok időt vesz el az órából, amivel pedig – tudjuk – mindig lemaradásban vagyunk… Egy kolléganőm a téli szünet előtti utolsó héten úgy fogalmazott, úgy érzi, hogy a gyerekek egy futószalagon mennek előtte, már nem látja, hogy ki az, csak osztályozza őket. Évről évre az oktatásban újabb és újabb „reformokat” vezetnek be, amelyek folyamatosan építik le az oktatás hatékonyságát. A diákok tömik a fejükbe az adatokat a következő számonkérésre, utána törlik, és töltik be az újat. Semmire nem emlékeznek, semmit nem tudnak, semmit nem értenek. A tanárok annyira le vannak terhelve, hogy nem tudnak a diákokhoz emberként viszonyulni. Az osztályzás ugyanis csak az egyik szegmense a munkájuknak. A munka nagy részét a teljesen értelmetlen adminisztráció teszi ki.
Szeptemberben éves tervet kell leadniuk, ami azt jelenti, hogy minden osztályra, ahol tanít, meg kell terveznie a tanterv alapján, hogy melyik órán melyik tananyagot tartja. Ezután minden hónapban le kell adnia a következő hónap tervét, ami ugyanez, csak az adott hónapra való lebontásban. A hónap végén le kell adnia a megvalósítását ennek a tervnek, azaz, hogy sikerült-e a hónapot a terv szerint lezárni. Ha a tanár megpróbál észszerűen dolgozni – azaz figyelembe veszi az osztály képességeit és igényeit, tehát azt tanítja és olyan tempóban, ahogy annak az osztálynak megfelel, hogy legyen némi értelme is a munkájának, akkor szükségszerűen nem tud a terv szerint haladni, ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem azt csinálja, amit a tervben megfogalmaz. Ennélfogva olyan tervek írására veszteget sok órát, amelyeket egyáltalán nem követ. Lehetne persze követni, az lenne a legkönnyebb, mert akkor gondolkodni nemigen kellene semmin, úgy viszont valóban nincs semmi értelme a munkának, hiszen a tanterv olyan sok anyagot követel meg, hogy aki követi, az tényleg gépként beszél gépeknek tekintett gyerekekhez. A tervkészítésen és -módosításon kívül negyedévente le kell adni egy értékelést minden egyes diákról, akit tanítunk, amelyben név szerint értékelünk mindenkit, hogy a negyedév során milyen munkát végzett. Ez kb. 200 diák. Azon persze nem gondolkodott el az, aki ezt kitalálta, hogy ilyen sok adminisztráció és fölösleges feladat mellett a tanárnak mikor lenne ideje minden egyes gyerek előmenetelét kísérni, számon tartani.
Mindezek után a tanárnak kell, hogy maradjon ideje, kedve, ereje arra, hogy tájékozódjon a saját szakterülete aktuális helyzetéről, eredményeiről, és készülnie kell az óráira, ha nem elégszik meg azzal, hogy ugyanazt tanítsa éveken, évtizedeken keresztül változatlanul.
Ezért írtam tehát fentebb azt, hogy az oktatási politika azt a célt szolgálja, hogy az oktatás egyre alacsonyabb színvonalra süllyedjen, hiszen ezek a feltételek, szabályok lehetetlenné teszik a motivált, lelkes, eredményes munkát diákoknál, tanároknál egyaránt.
De most téli szünet van. Nem kell iskolába menni. Legalábbis a diáknak nem. A tanár pedig bemegy pótolni a lemaradását az adminisztrációs munkában, bemegy pár napra továbbképzésre, mert az is kötelessége minden évben; amikor otthon van, akkor pedig kihasználja az időt arra, amire a tanév során nem jut: felkészül a következő félév óráira.
