– Anyu, mikor jön a Jézuska? Hányat alszunk még? – kérdezte a fényes fekete hajú kislány, és felkucorodott anyja mellé a padkára. Kezét háta mögé, a kemence falához dugta; az imént az udvaron a hordó jeges vizében pancsolt, aztán meg a szállingózó hópelyheket kapkodta, mígnem anyja beparancsolta a melegre.
– Négyet! – felelte a napraforgómagot törögető fiatalasszony, s odébb mozdította a másik, az ölében ülő, tejfelhajú gyereket. – De nehéz vagy, kisfiam! Mint a sár! – sóhajtott, mosolygott.
A fiúcska csak visszahelyezkedett a puha fészekbe, és nevetve kurjantott: – Négyet!
– Nem is tudod, mennyi a négy! – nyitotta maga elé, mint egy kis virágot, a lányka a tenyerét. – Ennyi… – vette sorba az ujjait, miközben a hüvelykujját, mint nem létezőt, begörbítette.
– De tudom! – kiáltott a kicsi. Próbálta ő is elmutogatni: egy, három, hat, négy… Újrakezdte, nem boldogult.
– Majd tudod, ha nagy leszel, mint én! Én négyéves vagyok, a Csöpinek négy a lába, Manci néninek négy lánya van, és apuka négy éve katona… ugye, négy éve, anyu?
– Elég, te kisokos! – Hóna alatt megemelte a kicsit, az ablakhoz ment vele, s a langyos, sötétedő szobában az üvegre tapadva, elkerekedő szemmel néztek kifelé. Nagy pelyhekben már sűrűn, mint egy csipkefüggöny, esett a hó, szinte a szemük láttára lett fehér a köz.
– Katonáéknál is így esik? – törte meg a hallgatást a kislány. Hangjára csend volt a válasz, mire megrántotta anyja karját. – Apukánál is van hó?
– Biztosan. Arrafelé vitték, ahol ilyenkor sok-sok hó és nagyon hideg van – felelte halk-rekedten, és megnyalta fájó, felrepedt szája szélét a fiatalasszony.
Aztán már egész este alig szólt.
Kinn is, benn is gyorsan sötétedett, nem volt látnivaló, hát meggyújtotta a lámpát. Fényesen szórta a világosságot, nem volt petróleumszaga, a bél új volt benne, cilinderét a karácsony előtti nagytakarításban ragyogóra dörzsölte.
A dobkályha tetején, a lavórban meleg volt a víz, lehetett mosakodni. A gyerekek elálmosodtak, anyjuk csendes hangulata és a riasztó délelőtti élmény is rájuk telepedett. A kicsi bebújt a dunna alá, a hancúrozás, a huncutkodás, a játék elmaradt. Anyjuk elrendezte őket az ágyban, majd összekulcsolt kézzel a lábukhoz ült, és az esti ima kezdőszavaival meghívta az éjszakai nyugalmat.
– Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem… – poroszkált vele a két gyerekhang a kis szobából az ég felé, s ha elakadt, továbbsegítette.
… Hogyha a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel. Ámen.
De közös imájuk nem ott ért véget, ahol a közben másutt, más házakban, más gyerekeknél.
– Édes jó Istenkém, segítsd haza apukát, meg a sok jó katonát… – sóhajtották még hozzá, s azután már nem volt több fecserészés, sutyorgás, már csak aludni lehetett.
Az asztal mellé ült, közelebb húzta a felesre csavart lámpát, ölébe vette a kötést, és rámosolygott. A gyerekeknek már elkészült az ajándék: egy-egy pár sárga csíkos, barna gyapjúkesztyű, karácsonyig a lisztesládában bújnak meg. Ám a kötőtűkön még fenn van a harmadik ajándék, a szoka. Már csak három csík, a három boldog napsárga hiányzott róla: két keskeny és egy szélesebb. A fejtett pulóverből háromszálasan vastag gyapjúzoknit kötött az urának, aki ott harcol valahol, ahol – úgy mesélik – olyan nagy a tél, amilyet ő el sem tud képzelni: röptükben fagynak meg a madarak. Igaz lehet, vagy csak úgy mesélik? Eljut hozzá az otthon üzenete? Megkapta a csomagot, amit legutóbb küldött? Egy ideje már semmi hír felőle. Délelőtt a községházán azt mondták, a csomagot holnap még beveszik, de azt már nem tudták megmondani, mikor és főleg hova viszik tovább.
A gondolat letörülte a mosolyát, a kötést kedvetlenül ölébe ejtette. Reggel a piacon szerzett cukrot, ennek örülnie kellene, s örül is, lesz szaloncukor a karácsonyfára. A karácsonyfa is megvolt: kedden délután kigyalogoltak a Pilák-szállásra, hogy az ereszkedő sötétségben ünnepet lopjanak haza a parkból. Takaros kis fenyőt vágott ki Zajác Rozi, kettőt is a hóna alá fogott, Teri egy fenyőt meg egy faragott széket cipelt, s mindketten egyéb háztartási holmikat is. Ő a hátára emelt egy asztalt, a felfordított lábakra kötözte a fenyőt. A három évvel korábban érkezett, most meg elmenekült csángók útját keresztezték itt-ott; nemrégen még a jövő, az otthonlelés reményével szenvedték végig az utat távoli hazájuktól a bácskossuthfalvi tanyákig, most pedig kényszerű visszaútjukon vándorolva el-elhagyták bútoruk, felszerelésük, holmijuk cipekedésben egyre nehezebbé váló darabjait. Az eldobált holmik ott maradtak az úton, üveg, köcsög, vaslábas, vajling, könyv, tányér – a sötétben kerülgették őket meg átbukdácsoltak rajtuk, közben el-elmaradoztak egymástól. – Teri, nézd csak, milyen jó gyúródeszka, nem kell? – Nem bírok többet! A szappanfőzőt már így is otthagytam a fordulóban, pedig nagyon kellett volna! – Nekem egy vajling lett volna jó…
Hiába volt a szükség, a „sok minden jó lett volna”, ami ott hevert az úton, nem bírtak többet cipelni. Már közel jártak a faluhoz, amikor Erzsi megszabadult egy sámlitól, később egy vaslábastól is. De az asztalhoz makacsul ragaszkodott. Pedig egyre nehezebb lett, nyomta a vállát, a hátát, s minél közelebb értek a faluhoz, annál gyakrabban kellett megpihennie. Rövid házasságuk alatt nem sokat szereztek, ágyat, szekrényt igen, de asztalt már nem, kereső nélkül maradt a család. Előbb egyik, majd a másik hazának kellettek a férfiak, a családhoz csak ritkán és rövid szabadságokra jutottak haza. A kurta szabadságok alatt csak két gyereket ajándékozhattak egymásnak, akikkel együtt most esténként elmondhatja a hazaváró imát.
A háta még mindig fájt a cipekedéstől, és sajgott a szája széle.
Délelőtt lemosta és beállította az asztalt, s a lisztesládát, melynek teteje addig asztalként szolgált, kivonszolta a gangra. A szoba már ünnepre volt takarítva. Dúdolva vette elő a néhány fenyődíszt, ami tavalyról megmaradt: az ezüstpapírral bevont diót, a vattapelyheket, a piros papírvirágokat. Kiemelte a szekrényből a karácsonyi terítőt is, a fehér slingeltet, amit még lánykorában hímzett; széthajtotta, nézegette. „Szép lesz – gondolta –, mintha csak erre az asztalra szabták volna. Mint az Úr asztala.”
Tett-vett, zümmögött, dünnyögött, s jókedvre hangolódva dalolni kezdett.
Elhangzott a szó, zeng az induló…
A menetelőnótát az urától tanulta, a második bevonulása előtt. Olyan jó kis fülbemászó dallama volt, meg az urára is emlékeztette, hát jó hangosan énekelte. Közben tett-vett, becsukta az oldalsó ablakot, rakott a tűzre, a kancsóba vizet öntött, poharat törölt, s az asztal közepére állította a kancsó mellé. Nem vette észre, mikor jött be az apja, a daliás zenész, most kényszerű vasutas. Állt az ajtófélfának dőlve, sapkája a kezében.
– Jó napot, édesapám!
– Hát te, lányom, mit danolsz? – kérdezte üdvözlet nélkül.
Erzsi megint rákezdte:
Elhangzott a szó, zeng az induló,
talicskázik már a sok büdös zsidó!
Nézd a vén zsidót, űzi a melót,
lapátolnak mind…
De nem jutott tovább. Apja úgy vágta szájon, olyan hirtelen, váratlan mozdulattal, hogy félre se léphetett. A nóta torkán akadt, csak valami furcsa gurgula jött ki a száján. Felrepedt ajkából piros gyöngyök potyogtak; a gyerekek sírni kezdtek. Apja pedig egyetlen szó nélkül, olyan nesztelenül, ahogyan jött, kifordult a szobából. Az asztalt nem vette észre, a gyerekekhez nem szólt, nem nyomott barackot a fejükre, pedig azt máskor el nem mulasztotta. A kosarat, amiben az édesanyja biztosan küldött valamit a gyerekeknek, talán egy friss kétkilós cipót, vagy – mint jobb napokon – sült tököt, pogácsát, fánkot vagy lángost, le se tette, vitte vissza.
Egyenruhás urától tanulta a katonanótát, de sose figyelt a szövegre, nem is értette. A fülbemászó, pattogós ritmus tetszett neki, a ropogós, vidám dallammal hol az egyik, hol a másik versszakot énekelte, néha azt, hogy Édes Erdély, itt vagyunk…– ami éppen a nyelvére jött. Nem is érthette: szinte sose látott zsidót. De miközben sajgó szája szélét hűtötte, felrémlett neki, hogy egyszer, de az is lehet, hogy kétszer, kacsa- meg libatépés idején járt a faluban egy mulatságos kis ember, hátán batyu, fekete kalapja és ruhája, de még a fekete szakálla is tele volt fehér tollpihékkel, s torkaszakadtából kiabált: Tollat veszek! Tollat veszek! – Amerre járt, ricsajos gyerekhad kísérte, és veszettül ugattak a kutyák. Aztán eszébe jutott, hogy járta egyszer a falut egy sovány, ugyancsak fekete ruhás, kalapos égimeszelő is, akiről szintén azt mondták, hogy zsidó; kis szekrényt cipelt elöl a derekán, a nyakában szíj volt, az tartotta a fedelét, amikor felnyitotta és megmutatta szekrénye tartalmát. A sok kis fiókban mindenféle apróság volt, pertli, fekete és fehér cérna, varrótű, biztosítótű, gombostű, szabókréta, mindenféle gomb, lámpabél, bugyigumi, gatyamadzag, cipőkrém, borotvaszappan, sőt még szalag is – mindennapi, nélkülözhetetlen apróságok. Nem mindenkinek volt pénze, de bárki hozzájuthatott a maga csiholókőjéhez, borotvaszappanához, mert a zsidóval ki lehetett egyezni: árujáért cserébe elfogadta a tojást, egy-két csésze lisztet vagy búzát, pattogatni való kukoricát, babot. Lehetetlen volt követni, hogyan számolt, mit, miért és mennyit adott, de – úgy hírlett – senki se járt rosszul.
Az öt kötőtű az ölében pihent. Minden porcikája fájt, de leginkább a felrepedt szája széle. Nem értette az indulatot; a pofont attól kapta, aki soha se emelt rá kezet, még akkor se, amikor tizenhat évesen megszökött... Ült az örömasztalnál, ölében a szeretet útjára majdnem kész ajándékkal, és színtelen gyöngyök potyogtak az ölébe.
