A kortárs mozgásszínház egyik megkerülhetetlen képviselője, Nagy József koreográfus-rendező-előadóművész is jelen volt ezekben a napokban a szabadkai Desiré fesztiválon. Nagy Józseffel a cukrászdában találkoztam. Amikor megpillantottam a sarokban, hátradőlve egy széken, eltűnődve fújta a füstöt, és lapozgatta a Magyar Szót, eszembe jutott egy vers, pontosabban ahogyan kezdődik.
„Ma ősz van és vasárnap,/avarszag és dohányzom,/az asztalkán fajanszban/még gőzölög az égbolt/egy öntöttvas fotelben/ülök a cifra balkon/kavarva hosszú kávét/míg végre lusta tükrén/eloszlik és bedrappul/mint kondenzált ökörnyál/a kedvem égi mása.
Tizenpár évvel ezelőtt készítettem róla portréfilmet A világ kulcsa címmel. Azt kérdeztem tőle, mennyire volt találó a címválasztás.
– A legmeghatározóbb élmény – több, mint élmény: egy örökség, családi örökség –, ami útnak indított, és amire mindig is támaszkodhattam, az a nagyapám szobája, azon belül az asztala, ami egy „folyó könyvtárként” működött, átcsorgott rajta Kanizsa összes könyve. Emlékszem, hogy a Magyar Szóban megjelent egy cikk róla, Hajas Ferenc, a könyvtár legjobb olvasója. A nyáron a könyvtár archívumából kikeresem azt a számot, és végigzizegtetem az ujjaim között, hogy egyszer csak rátaláljak a kis cikkre. A mi családunkon belül főleg öregapámra emlékszem. Parasztember létére szenvedélye volt az olvasás, meg nagyon jól számolt, és úgy gondolta, ahhoz, hogy az életben megálljam a helyem, elsősorban a számtanra lesz szükségem, már óvodás koromban meg kellett tanulnom az egyszeregyet. Akkor az asztala óriásnak tűnt, az alsó polca könyvekkel volt benépesítve. Emlékeimben ott táncol a kép, ahogy az asztal alatti polcra benyúlok, s a könyveket kibontó ujjaim között egy világ nyílik meg előttem. Az egész színházi életművemet eköré építettem, egy asztallap köré, egy asztal volt a központi tér, mellette egy szék, egy asztaltársaság, a falon ablak és ajtó, itt kezdte bontani szirmait a képzelet. A legegyszerűbb motívumokkal, képekkel képeztem ki a színházamat. A mai napig, minden darabbal egy ajtó nyílik meg. Milyen érdekes, hogy 31 év után visszatérek az asztalhoz, arra készülődöm ugyanis, hogy lassan elhagyjam a nagyszínpadot, felcseréljem egy dobozra, egy pici forgószínpadra.
„Olyan világok tereit járjuk be Nagy Józseffel, amelyek csak az ő intésére nyílnak meg, s csak általa nyerhetünk mi is bebocsátást.”
– Jelenleg egy átmeneti időszakban leledzek, ami három évet tesz ki. Februárban újítjuk fel a Woyzecket, amit negyed évszázada játszunk folyamatosan. A színháztörténetben Tadeus Kantornál és Pina Bauschnál fordult elő, hogy évtizedekig játszottak egy darabot. Kihívás az idő misztériumát követni, az idővel labdázni, az időt forgatni, közben kibillenni az időfolyamból, és valahol időtlenné válni. Mindehhez persze kell egy jól összerakott darab, hogy kiállja az idő próbáját. No, a Woyzeck ilyen. „Egy-egy jelenet felépítése és egymásba fűzése közben ugyanis mindenkor egy világ megtalálásának az igénye munkál, egy világé, amelynek részei már léteznek bennünk és körülöttünk, csak össze kell őket rakni.” Iztok Kovacs koreográfus, barátom és kollégám, pályája elején látta első rendezésemet, a Pekingi kacsát, amit 1987-ben mutattunk be. Már akkor nagy hatással volt rá, és most, ennyi idő távlatából arra kért fel, hogy írjam át a darabot, osszam meg ljubljanai együttesével. Fiatal táncosokat kellett bevonni a történetbe, félórás próbát tartottam velük, decemberben folytatjuk a munkát. Természetesen teljesen átírjuk az eredeti történetet egy egész estét betöltő produkcióvá. Turnézni szeretnének vele szerte a világban, de ebben az előadásban én már nem játszom. Mindenesetre újdonság számomra, és egyúttal szép gesztus is, átadni egy formát, amit én kívülről formázok meg, akár egy szobrász.
„Itt áll, mennydörgő teteje a csillagoknak hinta,/ termi fejünknek a szédületet.”
– Mindent megfigyelek és elraktározok. Mindennel így vagyok. Egy műalkotásról, amit tudni kell, azt látni kell tudni. Maga a természet figyelése, a természethez való viszony ugyanolyan fontos, mint a könyvekből való inspirálódás. Egy többórás színpadi vagy műtermi munka megköveteli, hogy kiszabaduljunk a benti térből. Nem lehet bezárkózni, mert akkor az ember beszűkül minden téren, mentálisan is. A könyv egy mentális utazás, ott nyugalmi állapotban van az ember, a színházcsinálás is egy mentális és fizikai akció. Ez egy körforgás, és egyforma szerep jut minden szegmensnek, felületnek, hogy az a kép vagy az a mozdulat megszülethessen. Nekem a természet hallgatása eredményezett egy olyan attitűdöt, ami a gondolkodásra és a mozgásképzésre is kihat. Számomra minden egyes mozdulat tánc, tiszta zene. Én testeket használok meg képeket a hangszer és a hangok helyett, valójában ez egy néma zene.
„A szabadkai Desiré fesztiválon a Penzum című előadás volt látható. A penzum: az egy nap alatt elvégzendő munka mennyisége. A fogalom megjelenik az előadást ihlető József Attila költészetében is. Színpadi alkotótársával, a nagybőgős Joëlle Léandrel, József Attila és Kozmutza Flóra szerelmét, a tragikus szerelem kimerítő harcát mutatták meg”– olvasható a műsorfüzetben. „Amikor az ember élete köteleken vagy hajszálakon függ, a kötelekről kiderül, hogy nem érnek semmit, de a hajszálak megmentenek bennünket, bár láthatatlanok.”
– Inkább performance-nak nevezném, mivel sok improvizáció van benne. Joëlle Léandre dallamokat játszik a nagybőgőn vagy ütős hangszerként használja azt, így irányítja a mozgásomat. Ezzel párhuzamosan egy színpadi nagy rajzot készítek, minden egyes előadás alkalmával készül egy rajz is. Onnan indulok, oda megyek vissza, egy vonal meghúzására készülődöm, zenei térrajz, a hatalmas fehér papírra szénkrétával lepkét, fát, szarvast – én magam is szarvassá változom, villanó lábú, szilánkos koronájú szarvassá –, síneket, egy fekete napot rajzolok. Mindez József Attilából vétetett, hiszen az előadásban a küzdelmét, a sorsát idézzük meg, emberi dimenziókat. Tüzes, sebeket égető élmény! Vizuális értelemben beszélhetünk szimbolikáról, de Joëlle zenéje és az én mozgásom ezen túlmutat, inkább egy ősi szellemet idéz meg. A teljesség ősi gyökerei felé mozdulunk el. Nem egy koncepció mentén határozom el, hogy miből készül majd az előadás. Ez belső hallás kérdése. Ahogy mondtam, ráérzésé. A dolgok megsejtése az igazi eleme a színháznak. Itt nagyon kevés tudatos munka van. Amikor ezt a produkciót készítettük, épp József Attilát olvasgattuk újra. Pontosabban Joëlle Léandrel inspirált, mivel József Attila költeményeinek nagy részét lefordították franciára, és nagyon megtetszett neki. Időközben meghívott egy improvizatív estre, és úgy gondoltuk, miért ne idéznénk meg József Attila világát. A tánc, a zene és a rajz nyelvén, szabad improvizációval hozzuk létre az előadást, egy olyan „nyitott” alkotást, amely formájában minden alkalommal más és más, mivel a helyszínen születik meg kölcsönös egymásra figyelés révén. Mindig is érdekelt a rögtönzés meg a zenészekkel való párbeszéd.
„Arra a természettörvényre pillantatottam rá, hogy a mozgás és a zene gyökere egy. Mindkét jelenségnek a mélyén egy végtelenül finoman tagolódó és színesen artikulálódó pszichologikus mozgás húzódik meg, egy teremtő és termő kedély, amely a lélek mélyét mindenkor uraló szellem sajátos gesztusait követi. Egy, az ember kozmikus voltából eredő mély azonosságélmény és reflexió, a lét szelleme, mely a lélek és az érzékek áttetsző kapuzatán át közlekedik. Hogy ez maga is mozgás, érzéki mozgás, amely a belső univerzumból fakad, ahhoz kötődik, ennek révén nyilatkozik meg mozgásaiban, reflexióiban, tereiben és idejeiben, hangi színeiben, egyidejűség ölelte kapcsolódásaiban. Ez működik, mégpedig mély belső és külső szinkronicitásában.”
– Az élettapasztalatunkra támaszkodunk mindketten. A több évtizedes munka egyfajta biztonságot ad. Személyes dimenziók ezek, mindkettőnknek van egy nagyívű pályája, egy letisztult, átélt zene- és mozgáskészlete, amit évtizedekig csiszolgattunk, vissza-visszatértünk rá és fejlesztettük, és eljutottunk az alkotó improvizativitáshoz. Nyitott partitúrája van a performance-nak: hogy honnan indulunk el, milyen stációkon megyünk keresztül, mit járunk be, a részletek, mind zenében, mind mozgásban, rögtönzésre épülnek. Az improvizáció az előadó-művészet magasiskolája. Hogy a mozdulat szabadon engedelmeskedjék nekem, hogy frissen tudjam tartani, nagyon sokat kell gyakorolni. Megszámlálhatatlan színpadi előadás, koncert, próbafolyamat, órákon, napokon keresztüli keresgélés, tapogatózás. Minden darab az improvizációkon keresztül lényegül át egy zártabb formává. Rögtönzött kompozíció az improvizáció. Mi egy hét alatt raktuk össze a partitúrát, mert úgy éreztük, hogy minden egyes alkalommal a színpadon fogjuk újrafogalmazni. És amikor a mozgás és a zene ismét egymásnak idomul, olyan hatást vált ki a nézőből, hogy itt minden ki lett dolgozva, a legapróbb részletekig. Ezt a hatalmas kihívást az a művész tudja vállalni, akinek nagy praxisa van az improvizációban. A maszkon keresztül még precízebbnek kell lennie a mozgásnak, egy kicsit eltolódik a színházi archetípus felé, egy báb mozog a színpadon. Az arcomat egy afrikai maszk takarja, fekete tüllruhát viselek, mellettem a zenésztársam egy női arcra emlékeztető alumíniummaszkot.
„A változások természetesen nem érintenek mindenkit egyformán. A lényeg azonban az, hogy a kiválasztott irány megfelelő legyen.”
– Visszamegyek Párizsba. Hasonlít a helyzetem az induláshoz, a Jel színház indulásához, státuszom független csoporthoz köthető, tehát mozgékonyabbá válok. Ez most számomra nagyon kedvező helyzet, mert ebben a három évben szeretném kidolgozni újabb és egyben utolsó alkotói ciklusomat. Egy nagy dobozt kell elképzelni, egy camera obscurát, lyukkamerát, amiben az utolsó darabomat játszom majd, az utolsó leheletemig. (Nevet.) Valójában mindig is irigyeltem a bohócokat. Egyik példaképem egy orosz bohóc, sosem láttam, csak hallottam róla, aki, az akkori nagyon kemény, kíméletlen orosz rezsimben, egész életében egyetlenegy számot játszott, és aminek köszönhetően hatalmas hírnévre tett szert. Fantasztikus produkció lehetett! Amikor abbahagyta a pályáját, nem játszotta már többé a 7-8 perces műsorát. Történt, hogy elhívta magához a barátait, és eljátszotta nekik, még egyszer. Mindenki fejből fújta. Az egyik részletnél a bohóc lelassította a mozgását, és abban a lassú ritmusban felvillant, megmutatkozott egy olyan részlet, amit csak ily módon lehetett észrevenni. Tulajdonképpen elrejtett, elbújtatott benne egy titkos formát, jelzést, ami eleve benne volt, de láthatatlanul, észrevehetetlenül. Egy gyöngyöt, egy kristályt csiszolgatni egy életen át, amiben megbúvik egy titok, s amit végül felfedett, de nem a nagy cirkuszi porondon, hanem a meghívott emberek előtt, barátokkal megosztva. Ez számomra az egyik legszebb történet egy előadóművészről. Joëlle Léandre egy fantasztikus színpadi lény, az édesapja bohóc volt, milyen furcsán kapcsolódik ez az élmény a duónkhoz.
„…odakünn a sugárzó ég alatt/ ezt mondja az ember:„Ember légy magad!” / De minálunk másként hangzik a szó: / „légy önmagadnak mindig elég, manó!”
– A színpadi lét után egy műtermi lét felé fogok fordulni, új csapáson kezdek majd járni. Fiatalkoromban rajzot tanultam – a képzőművészetben kerestem alkotóképességem kibontakozását –, időnként nagyon hiányzott, ezért rendszeresen rajzoltam, így próbáltam a színházi gondolkodás vizuális érzékenységét megnövelni. Hiányzik most is a rajz, ezért kezdtem vele újra foglalkozni, meg a fényképészettel. A következő produkció egy 18 percbe sűrített szóló lesz, ebben a nagy dobozban, hozzávetőlegesen húsz ember tudja majd megnézni, testközelből. Bábalakot öltök, be leszek fáslizva, bábúként mozgok, és egy bábúval játszadozom. Ez a fajta bábjáték iszonyú precizitást igényel, minden mozdulat ki van dolgozva, olyan pontossággal működik, mint egy doxa óra. A játékban eljutok egy pontig, amikor a „történést” lefényképezem, és megmutatom a fotót, vajon hogyan tükröződik benne, hogyan mutatkozik meg, hogyan marad rajta a pillanat érintésének nyoma, mindaz, amit hordoz, és vajon milyen hatóerővel bír. Ebben a miniszínházban lesz egy forgószínpad, amire gyurmából egy installációt készítek, a nézők szeme láttára fejezem be, hogy learassa a tekinteteket, s ezt megpörgetem, hadd forogjon! Ezt a picinyke teret a dobozban tovább szűkítem, egy összerakható-szétszedhető, leheletnyi bábszínházat tervezek az asztalra. A performance mellett egy nagylélegzetű kiállítás is pódiumot kap, a saját fotóimat állítom ki. Jövő őszre szeretném ezt a vágyálmomat megvalósítani, és legalább két évig turnézni vele. Jelenleg látom magam előtt az alapelemeimet, a színpadkép milyenségét, és látom a drámai történést – ami ez ideig egyórás darabokba ágyazódott –, ahogyan egy pontba, egyetlenegy pillanatba sűrítem. Mindezt a fénykép misztériuma tudja nekem visszaadni. Szótáramban fényképészeti elrendezésnek neveztem el, franciául nagyon jól hangzik, MISE EN SCÉN PHOTOGRAPHIQUE. Mindig is irigyeltem azokat a festő barátaimat, akik kevés eszközzel ki tudták fejezni a maguk belső világát. Én is arra vágyakoztam, hogy egy pár motívummal beérjem, és most megvalósítottam, hogy minimális eszközökkel megteremtsem azt a drámaiságot, amit koreográfusként, táncosként egész életemben kerestem a színpadon.
„Az, ami bennem van, szeretném, ha minél gazdagabbá tudna érni, ami megint csak kegyelem dolga, mert azt vagy megkapja az ember, vagy nem. Gyűjteni és adni, tovább gyűjteni az élményeket, és tovább is adni őket.”
– Az együttesem szereplői a békák. Pár évvel ezelőtt fordult meg a fejemben, hogy az úton kilapított békákat összeszedjem és lefotózzam Az idénnyáron kezdtem el őket gyűjteni és fényképezni. És megszólaltak a fotókon, ők alkották az új együttesemet, miniatűr színházam miniatűr tagjai lettek. De nem csak ők – összegyűjtöttem az eltaposott madárfiókát, egeret, bőregeret, lepkét és más lényeket, egy hatalmas társulatot szedtem össze, és folyamatosan fényképeztem. Tolnai Ottó egyszer megkérdezte, mit csinálok éppen, mondtam, hogy fölvételiztetek, az új együttesemhez veszek fel színészeket, azaz fölvettem az útról a békát. Ez volt a fölvételi. Amikor lefényképeztem őket, akkor döbbentem rá, hogy egy metamorfózison mennek keresztül, ahogyan haláluk pillanatában kimerevednek egy pózba, amikor áthajt rajtuk, teszem fel, egy autó, és papírvékonnyá laposodnak. A fotókon új, maszkszerű arc ült ki az ábrázatukra. Hihetetlenül izgalmas vizuális átbillenésen mentek át. Meghatódva álltam előttük. Hozták a kellő színvonalat. Azzal, hogy beemelem őket a színpadra, elkezdődik számukra egy másfajta élet. Olyan növényeket és tárgyakat választok melléjük, amelyek arányaiban megegyeznek a béka nagyságával. A nagyszínpadon az emberi test volt az etalon, itt meg a béka. Más városokban is kerestem az eltaposott állatkákat, nézelődtem, esetleg egyet-kettőt találtam. Kanizsán, a szülővárosomban meg rengeteg van. Ezt is jelzésnek veszem. Alig várom a jövő nyarat, addigra színpadra állíthatom őket, és utána frissíthetem a társulatot. Ezt akarom csiszolni, ameddig csak kedvem lesz. Különböző tárgyakat is gyűjtök, eldobált tárgyakat, a kartondobozt átfestem, abból csinálom a díszletet. Egy kép, egy darab előkészítése több hetet, néha hónapot vesz igénybe, van, amelyiket egy nap alatt össze tudom illeszteni, ha megvannak az eszközeim hozzá. Nem lehet látni rajtuk, hogy az egyik frissebb, a másik fáradtabb. Rengeteg ilyet akarok csinálni. Többéves munkának a kezdetén vagyok. Beindult egy végtelennek tűnő, abszolút nyitott folyamat. A kiállításom képei állandóan változnak, most azon gondolkodom, milyen elemeket, részleteket cserélgetek majd benne. Azt az ideát hordozza, hogy mindig minden változik, és mindig mindent befogadhatok. A befogadást, a kész állapotot mindig nyitva tartom, fönntartom.
„Leheld anyagodba esendő/ vágyainkat, alak-teremtő/ Mindenség-szelídítő mester.”
– A szabadkai ócskapiacon találtam ezt a sarkantyút, ami természetesen a színpadomra kerül. A szememmel olyan dolgokat veszek észre, ami arányaiban erre a színpadképre passzol. Úgy tekintek rá, mint egy alkotásra, ami először a színpadon, majd a fényképen találkozik a kinyúlt békával. Egy olyan találkozás, egy olyan jelenet jön létre, ami egyébként sehol se történne meg. Gyönyörű a formája, egy csizmán billegett le-föl, volt egy élete, és nemsokára egy új dimenziót fog kapni. A piac ócskaságai között megpillantottam ezt a drótkefét, Tolnai Ottó egyik alaptárgya, motívuma a drótkefe. Gondolkodásmódunkban van valami különös párhuzamosság, ugyanazokért a tájrészletekért, anyagokért, festőkért lelkesedünk például. Ez egy használt drótkefe, kidobták. Ahhoz is kell egy képzőművészeti érzékenység és ismeret, hogy észrevegyük ezekben a tárgyakban azt az értéket, azt a formai gazdagságot, ami majd meg fog nyilatkozni a fényképen. Érzed a drótkefének ezt a különös ritmusát, ami évek folyamán teremtődött meg. Két drótkefét találtam. Ez már két ritmus, egyenlő egy történéssel. Valójában egy kimerevített zene, ahogyan a drótszálak a mai állapotukban nekünk muzsikálnak. Amióta ez a miniatűr bábszínház foglalkoztat, egészen másképp látom a tárgyakat. A kalapács nyelének is van egy külön meséje, ő is be fog kerülni a kelléktáramba. Elégedett vagyok a mai nappal, nagyon szép formákat találtam.
„Ez az otthonról hozott tartás az, amely megvéd világjáró utaimon az elhajlástól.”
– Makettemben benne van még a Járás, a mi sivatagunk lecsiszolt, összeszáradt csontjaival. Továbbra is széles spektrumon mozgok, még mindig utazom a darabjaimmal, és még mindig nyitott szemmel és füllel. De minden utam visszavezet a Járáshoz, a kanizsai utakhoz, ezúttal a békákhoz. Ezt viszem magammal. Kanizsán szedtem össze a békákat, ezt a sorozatot kiegészítettem a Budapesten, Franciaországban és más turnékon találtakkal. És a földkerekség különböző pontjain begyűjtött tárgyaim, dolgaim ebben a néhány négyzetcentiméteres térben találkoznak. Akár egy bőröndben is magammal vihetem, és amikor valahol kiterítem, ott megteremtődik az a világ, amin munkálkodom. És ez rendben is van, és így szép. És ez hatalmas megnyugvással tölt el, mert bármennyi időm maradt hátra, ezt a kis bábszínházat a végtelenségig fogom finomítani, csiszolgatni.
