2024. április 26., péntek
PIROS CERUZA

Mi a fene?

A címadó mondat nem szitkozódásként, hanem egyszerű kérdésként értelmezendő, amelyet nemrég tettek föl nekem: mit jelent a fene szavunk, és hova tanácsoljuk el azt, akit elküldünk a fenébe? Ha nem egy helyet jelöl, akkor egyáltalán hogyan tudunk oda elküldeni bárkit is? A kérdés megválaszolásában az etimológiai szótár segít, amely útmutatót nyújt a szavak eredetéről.

A fene származékszó, a fen ige folyamatos melléknévi igenevének alakváltozata. Eredetileg a dühös, támadásra kész, fogát fenő vadállatra értették, így lett a jelentése vad, iszonyú, majd főnévként vadállat. Mivel a betegségek nevében gyakran szerepel állatnév (például torokgyík), a fene idővel bőrbetegségek és más nyavalyák nevévé is vált: lépfene, rákfene. Ennek nyomán alakult ki a szitokként és indulatos nyomatékosító szóként való használata: egye meg a fene!, menj a fenébe!, mi a fenének?! stb. Származéka a baj, bökkenő jelentésű feneség.

Ha már említettük a nyavalyát, érdemes erre is kitérnünk, annál is inkább, mert ez szláv eredetű: az ínség jelentésű nevolja szóra vezethető vissza. Az átadó nyelvben kényszerűséget, nem akart dolgot jelölt (ne + volja), kezdetben a magyarban is ínség, nyomorúság, szükség jelentésben élt, de már az 1400-as években kialakult a mai értelme (betegség). Származékai a nyavalyás, a nyavalyog, a nyavalygás. A Magyar néprajzi lexikon arról tájékoztat, hogy tágabb értelemben mindenféle bajt, nyomorúságot, szükséget, betegséget jelölt, szűkebb értelemben (nyavalyatörés) pedig voltaképpen az epilepsziát. A népnyelvben így különféle szitkokban élt (nyavalya törjön ki!, nyavalyakórság üsse el! stb.), manapság bizalmas stílusértékű kifejezésekben szerepel, például: tudja a nyavalya.

Fene és nyavalya szavunk illeszkedik azoknak a sorába, amelyek korábban betegséget jelöltek, ma pedig szitokszóként használatosak: franc, frász, rosseb stb. A vérbaj, szifilisz jelentésű franc azonos a nyelvünkben korábban a franciákra alkalmazott franc népnévvel; az azonosság oka az, hogy a betegség európai elterjedését a francia katonáknak tulajdonították. Német eredetű frász szavunk eredetileg görcsroham jelentésű, idősebbek szájából ma is hallani a görcsös állapotok megnevezésére; a frászt kap kifejezésünk tehát a görcsrohamra vonatkozott, később alakult ki az ijedtségre utaló használata, ahogyan ma is él a nyelvünkben. A manapság indulatos közlésekben, nyomatékosító szóként előforduló frászkarika a görcsös rohamokkal járó gyermekkori betegség gyógyítására szolgáló eszköz neve volt: a sült tésztából készült perec vagy más kerek sütemény arra szolgált, hogy a babonás gyógyítás során azon átbújtassák a beteg gyermek fejét. A fekélyes, gennyes megbetegedésre alkalmazták a rosseb megnevezést, amely valójában elhomályosult összetétel: rossz + seb, az előtag a betegség gyógyíthatatlan voltára, az utótag pedig a fekélyekre utal.

Ezekkel a korábban betegséget jelentő szavakkal tehát ma leginkább szitkozódásokban, valamint bizalmas jellegű közlésekben találkozunk: menj a fenébe!, menj a francba!; a nyavalya törje ki!; töri érte a frász, egye meg a rosseb! stb. Ezek kivétel nélkül bizalmas, sőt alacsony stílusértékű kifejezések. A fölsorolásuk talán nyomasztóvá tette a mai rovatunkat, de nem véletlenül fogtuk egybe ezeket a szavakat és a velük alkotott kifejezéseket: a mai cifrább káromkodásokkal összehasonlítva ezeket talán enyhébbnek gondoljuk, de ahogyan ebből az áttekintésből is kitűnik, korántsem azok, legalábbis régebben nem tekintették őket enyhe szitkoknak. Jól gondoljuk meg tehát, mielőtt felindultságunkban valakit elküldenénk a fenébe!