2024. április 27., szombat

És Ön? Mit restaurálna?

A kérdés nem valódi, és nem az a célja, hogy gondolatban ki-ki meghatározza azokat a számára kedves műalkotásokat, amelyeket restaurálásra fontosnak tart. A korabeli szövegkörnyezetbe visszahelyezett kérdésre a válasz a következő: az Osztrák–Magyar Monarchiát.

Én mostanában leginkább az arcomat szeretném restaurálni, noha a középkor is izgalmas, monumentális értékekkel bír, mégis szokatlan benne élni. Aztán mire otthonossá válik, túl is haladjuk – ha meg nem halunk közben. Tehát ez a válasz is éppen annyira komoly, mint a művészettörténészé, akitől megkérdezték, hogy mit szeretne legjobban restaurálni, és azt válaszolta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát.

A lehetetlent célozza meg a kérdés, a túlhaladottat, az időben eltűnőt, amelynek azonban nyomait és lenyomatát magunkon hordozzuk. Ahogyan a középkorú nők a fiatalságukat és egyszervolt derekuk emlékét, úgy a nemzetek azokat a történelmi korszakokat, amelyek ipari, kulturális, civilizációs alakulásuk szempontjából jelentőséggel bírtak.

Én nem…

Az Osztrák–Magyar Monarchiát én aztán nem restaurálnám, nem jelent nekem semmit a bácskai tájban, legfeljebb arra jó, hogy elgondolkodjam a tanulságokon – azokon is leginkább akkor, ha Bécsben sétálok, vagy Győrben bóklászok, esetleg Miskolcon bámészkodom.

Százötven évvel ezelőtt jött létre Ausztria-Magyarország, az Osztrák–Magyar Monarchia, és száz évvel ezelőtt szenderült jobblétre, Isten nyugosztalja békében. Mert csak az számít, amit a jelenből ki tudunk hozni, hogy a jövő élhető legyen. Szabadkán vágva neki a reggelnek, keveset jelent, hogy valamikor (1910-ben) a Monarchia nagyvárosai lakosságszám szerint a következők voltak: Bécs, Budapest, Trieszt, Prága, Lviv, Krakkó, Graz, Brno, Szeged, Szabadka.

Beleszimatolok azért a levegőbe, de semmi. Egyáltalán semmi. Alkalmatlan vagyok a nosztalgiára, az egykorvolt világ szépségeinek visszasírására, egyébként sem hiszem, hogy bármit is jelentett már akkor is – amikor ezt egy zsebatlaszba beleírták –, hogy tizedikként Szabadka is ott van a városok listáján. Vagy Grazcal szálltunk volna versenybe? Éppenhogy felépült a városháza, de az utcák aszfaltborítása még ma is kívánnivalót hagy maga után. Esetleg Szegeddel? Ezt a versenyt egyébként hatvannégy évvel később, aznap veszítettük el örökre, amikor az utolsó villamoskocsi begördült a szabadkai villamoskocsiszínbe.

Ugyanakkor nagyon szép ez a vidéki város, Szabadka. Jobb sorsra érdemes – arról nem tehet egy száz éve hamvába holt birodalom, hogy ennyire futotta. Az ostorfák bírják, épületek újulnak meg – noha sorsukat orosz ruletten döntik el a városban, az épületek málló vakolata őrzi az emberi mohóság befúródó golyóját – vagy lebontják vagy felújítják, az okok és magyarázatok annyira bosszantóak, hogy a város utolsó kisiparosai is undorodva félrenéznek, és csak azért nem köpnek, mert a neveltetésük / bečka škola ezt nem engedné meg.

Hja, a bečka škola… Egyebek mellett azért sem restaurálnám az Osztrák–Magyar Monarchiát, mert akkor senki nem tudná komolyan, ironikusan, megvetően, őszintén, cinkosan, összetartozó-különállással kimondani ezt. Már csak ezért érdemes tartozni egy nemzethez – hogy lássuk, miként vélekednek rólunk a többiek… Kad je Gavrilo iz Principa…

De ahhoz, hogy ezen élcelődni, nevetni lehessen, legalább némi hašeki tudás szükségeltetik, vagy mikszáthos fricska, esetleg kischi mondatok feletti délutáni tűnődés, meghintve krležás gúnnyal, andrićos pontossággal.

Gaudi hazája…

Nem a Szent Család-templomot szeretné restaurálni, mivel az még épül, hanem a függetlenségét. Tele vannak a hírek az október 1-jére meghirdetett népszavazással, amelyet a spanyol alkotmánybíróság semmisnek nyilvánított, egyébként is ez a terv sérti a spanyol nemzet egységét. Ebből is látszik, hogy önmagunkat csakis mások felől érthetjük meg.

Ha nem volnának nemzetek, akkor nem adódnának ilyen problémák, hogy az Európai Unióban – benne – több ezer rendőr vonul, koboz, börtönöz. Az ellensúly mértékegysége a pofasúly – egyik oldalról. A hebrencskedés mértékegysége, a hangulat szítása – másfelől.

Évekkel ezelőtt magammal hoztam Barcelonából egy jelentéktelen kis hotel prospektusát, mert tetszett a rajta lévő fotó, azóta a dédanyám egyik ütött-kopott képkeretében múlatja az időt nálam. A fotón egy sárga épületrész egy utcanévtáblával – egy kovácsoltvas erkély korlátjai között fényképezve. Elöl a finom korlát, mögötte az utcanévtábla és a sárga épület, valakinek az otthona.

Leginkább ennyit gondoltam Barcelonáról. Sem többet, sem kevesebbet. Csodálatos otthona nagyszerű embereknek, akik között jól telik az idő. Mit tudom én, milyenek különben. Magamról sem tudom, milyen vagyok, nemhogy a katalánokról. A kovácsoltvas erkély pedig nem azt jelentette nekem, hogy megértem és tudom, hogy hiányzik nekik a függetlenségük – amíg nem olvastam utána, azt sem tudtam, hogy már 1741-ben elveszítették –, ha ránéztem a fotóra, a finom fényekre, amelyek áttörnek a kovácsoltvas rácsok között a sárga épület testét simogatva, erőlködés nélkül fel tudtam idézni az épületfalak finom ívét, utcákat, a tengerpartot, az éttermeket, a járdákat borító köveket – egy napfényes világot, amelyet napokon át zuhogó esőben is láttam. Akkor is ragyogott. Vannak ilyen helyek.

De mit restaurálnának ők? Mire ez a lánglelkűség? Az időben eltűnőt keresik, amelynek azonban nyomait és lenyomatát magunkon hordozzák? Ahogyan a középkorú nők a fiatalságukat és egyszervolt derekuk emlékét, úgy a nemzetek azokat a történelmi korszakokat, amelyek ipari, kulturális, civilizációs alakulásuk szempontjából jelentőséggel bírtak – nem jelent semmit, hiszen gazdagságban és szabadságban élnek, kulturális örökségük és kortárs művészetük jelentősége világszínvonalú, bár sokan csak Gaudíról, Dalíról, Miróról tudják biztosan, hogy katalán.

Amikor lenézőn/sajnálkozón gondolkodunk irodalmunkról és nyelvünkről – amennyiben ezen a héten még nem választják el egymástól a kettőt, hogy a nyelvsemlegesség segítse a gondolatsemlegesség térhódítását az irodalomban –, akkor bizonyos, hogy nem jut eszünkbe a katalán irodalom művelőinek küzdelme a betiltott/felszabadított nyelvért.

Piñol, Cabre, Rodoreda – ilyen szűkös a tudásom a katalán irodalomról. Ráadásul nem is azért olvastam őket, mert katalán írók, hanem mert érdekeltek a könyvek (legkevésbé Piñol, aki olvasta, nem vethet meg ezért). És nem tudom, hogy meghatározó-e katalán voltuk, az irodalom nem alkalmas direkt közlésekre, a művészet nyelve pedig univerzális nyelv, mégis…

Mégiscsak jelenthet valamit az, hogy nemzeti hovatartozás – akkor tehát igazuk van azoknak, akik a nemzetek felolvasztásában, összeérzékenyülésében, elmosódásában látják a jövőt? Hiszen akkor nyugalom lesz, és nem tudnak politikát csinálni egyes nemzetek abból, hogy ők vannak. És akkor a demokratikus Európának nem kell megmutatnia, miként tud másodpercek alatt a szabadságjogok, demokrácia védelmében rendőröket bevetni, házkutatni, börtönözni. Sajátos felfogása ez az európai értékeknek, mint ahogyan a tervezett népszavazás is politikai válasz, amely kevéssé szól a nemzetről, annak közös értékeiről, teremtett nyelvi, művészi világáról, történelmi hagyományairól és gyökereiről.

Némi fanyar kárörvendéssel azért látom – innen, Európa kapujának a csöngőjét nyomogató szülőföldemről –, hogy sem a függetlenség akarásában, sem az azt elutasító válaszban nincs meg az a morális erő, amely az írás címéül választott bonmot-ban nyújt nekünk – nekünk mindannyiunknak, gondolom reménykedve, akik keletre élünk a Nyugattól, benne van a mindennapjainkban. Amikor összekacsintunk, amikor lenéznek bennünket, és mi viszont, amikor érdekből összefogunk, amikor érdekből széthúzunk, amikor közös történelmünket szétszálazva erősebb kötődésekre lelünk. A felolvasztás, összeérzékenyülés, elmosódás helyett cinkos összekacsintás, neveltetés / bečka škola meg a többi.

A mindennapok nyugalma, a hétköznapi emberek élete.

Csak ezt ne kelljen restaurálnunk. Mert ha igen, akkor ahhoz ugyanannyi eséllyel láthatunk hozzá, mint egy középkorú nő arcához vagy az Osztrák–Magyar Monarchiához. Vagy ahogy mifelénk mondják: na, ha restaurálni köll, akkor annak már rég fasza tört.