Három ember helyett kell dolgozni – sok a feladat, mondja, miközben értetlenül nézek rá, madár helyett ház ül a vállán. Elmondták róla, ha bármihez is fog, átütő alkotó- és kifejezőerő hatja át, ezért arra gondolok, milyen szép is lenne a mostan sorban eltűnő régi szép házaink ellenére, ha Vajdaság-szerte épülnének magyarul beszélő házak – főleg akkor, ha építészük magyar – bizonyságul, hogy voltunk, vagyunk és leszünk még ezeken a tájakon!
– A világ egy nagy rejtély. Szeretném felfedni, megmagyarázni magamnak. Mintha minden jelzésszerű lenne körülöttem, jelzést, értelmet hordozna magában. Az építészet latens mitológia, mondja Walter Benjamin, amit el lehet olvasni. Sajnos, a ma embere már nem jelképolvasó. Mivel az Alföldnek és hasonlóképpen szűkebb környezetünknek is van géniusza, e szellemiség karaktermegformázása alföldi építészetet eredményezhet. Számomra az építészet nem a tér, hanem a helyalkotás művészete. Úgy vélem, az építészetnek a tér, mint geometria, szám és egzaktság, és a hely, mint természet, arc közötti ellentmondást kell feloldania úgy, hogy miközben a teret, mint olyat a locusba ágyazza, magában a térben helyet képez ki, miáltal felmutassa a számarcot, ami nem más, mint az épített szerkezet arca, karaktere, szellemisége. Márai Sándor ezt a szellemiséget, a hely szellemét hangulatnak nevezte; azokba a kellemes hangulatokba kívánkozunk, amit a városok, házak sugároznak. Ahol egyfajta rétegződés van. Gondoljunk a gazdagon penészes sajtokra, melyeken több rétegekben gyűlik a penész. A rétegződés az Alföldön sajnos nehezen valósul meg, hisz az építőanyaga más, lágy. Számomra a város olyan, mint egy textus, különböző korokból összefércelt szövet, szerves korreláció, ahol minden kapcsolatban van egymással, és ami mögött jórészt értelem van, hisz értelemmel épít az ember, az építészet különben is a rendteremtés művészete. Akkor tesszük jól, ha a természetet követjük, s ha nem ellenségként vagy kívülállóként nézzük a természetet, hanem benne levőként. Szeretnék helyt állni, vajdasági magyarként legfőképp a helytállás a feladatom.
Milyen szellemiséget képviselsz, miről szól az építészeti felfogásod?
– A város egy memóriaközeg, olyan, mint egy edény, benne van az emlékezetünk. Kicsiben a ház is ilyen, hiszen az emlékek tárháza. Szeretek memóriával telített térbe helyezni házakat, legyen az természeti, falusi vagy urbánus közeg. Ezért először kutatom, vizsgálom a helyet, geomantikus módon megkeresem a helynek a szellemiségét, esetleg a hangzását is, hiszen minden helynek van zenei hangzása. Egy zenésznek olyan házat terveztem, ami a nagy tercre hangzott. Úgy éreztem, hogy nála, a rétben a nagy terc hangzik a legjobban. Nagyon örült neki.
Célom az építészeti hagyomány átmentése a következő korba, evégből jutottam el a törekvéseimet leginkább kifejező és összegző, általam „építészeti hiperbaton”-nak nevezett fogalomig. Görögül átlépést jelent. Építészeti átléptetésnek nevezem az építészeti nyelv intimséget megragadó elementumainak átmentését a jövőbe. S mint az irodalomban használt módszer, az nem más, mint az összefüggő részek olyan jellegű átírása/átkonstruálása mondhatni szórendcseréje, ami által a régi szöveg új értelmet kap. Az építészetbe alkalmazva ez annyit jelent, hogy az új építmény hangulatába egy vagy több régi és helyi metaforikus építészeti formát ékelek, melyek letűnt időket, ősi tudást és érzéseket idéznek, miáltal is azok átformálva átmentődhetnek a jelenbe. Szükséges azonban megjegyezni, hogy nem maga a metaforikus-forma a hiperbaton, hanem az általa kifejtett összetett emlékezés-érzés. Ezáltal egyfajta regionális és szerves építészeti tájszólást dolgoztam ki. A síksági táj építészeti anyanyelvének hangulati megegyezést tükröző metafora-építőköveit, mint például a parasztházat, a boglyát, a szárkúpot, a hajót, a kemencét, a kast, a jurtát, a szélmalmot, a silót, a górét szorgalmazom házépítéseimben. Alkotási technikámban legfontosabbként talán az egy pontból, a „mágikus tűzpontból” való tervezést említeném. Szememben a parasztház magának a háznak a fogalmát tölti be. Amikor például, a parasztház újrafogalmazásának gesztusát végzem, akkor a nagybetűs HÁZ-nak az újrafogalmazására gondolok. Engem a házszerűség érdekel. Ezt a házszerűséget, óvó-védő otthonosságot és intimséget keresem, mind a parasztházban, mind pedig az újrafogalmazásban. Volt egy credóm: „Egy hajó elsüllyedt a Pannon-tengeren, ki kellene ásni.” A jó ház hajószerű. Olyan térben úszó házat kell építeni, mely hajó-biztonsággal bír az élet tengerén.
Mikor válik élővé az anyag, mi teszi azzá?
– Az arányoktól. Az építészet az arányok művészete. Aranyos arányosság. Aranymetszetben – Arany aránynak, illetve Tökéletes aránynak is hívják – a neve jelzi, hogy amiben jelen van, ott az égi harmónia földi kivetülése jelenik meg. Csak a természetben szabad és lehet így tervezni.
Mit tartasz még lényegesnek az építészetedben? Mi az a mozgatórugó, ami benned, építészben, ott belül munkálkodik?
– Van a japánoknak egy műszavuk, Honka–Dori, másolás és átírás, a tradícióval való foglalkozás három szintjéig. Először az építész másol és másol, hogy magába szívja a hagyomány fortélyait. Ekkor bele ivódik a kezébe az arányrendszer, a szerkezeti gondolkodás. Azután, egy idő után elkezdi variálgatni úgy, hogy a variáció alapja a hagyományos ház. Amikor pedig a variációkban elérkezik arra a szintre, hogy már nem akar a hagyományokhoz hasonlítani, akkor már az interpretálás olyan fokú, hogy bármit is tesz, az a hagyományos folytatása lesz, magyarul mondva, maga az élő hagyomány. Akik magukba szívták a lényeget, a mi zeneszerzőink, Bartók Béla és Kodály Zoltán. Bodor Anikó néprajzkutató is azt vallotta, hogy a lényeget kell megtanulni. Amikor eldöntöttem, hogy a hagyományos építészetet át akarom menteni a jövő építészetébe, a lényegét mentettem át, szedegettem össze. Kós Károly nagymester azt mondta, volt nekünk építészetünk, darabokra esett, szedegessétek össze. Az elveszett dolgokról a hamut, a port lesöpörtem és egy használható „építészeti glosszáriumot” alkottam. Alkottam, mert megépített házaim erről a „gyűjtésről”, lényegében erről az alkotói útról is szólnak. Szeretnék házszerű házakat tervezni. Amikor a régit teszem az újba, illetve az újat illesztem a régibe, abból építészeti mese alakul ki, építészeti szimbolizmus. A szimbólum azért érdekes, mert hat és gazdagít. A házam üstökére felütök egy tulipánt, akkor azt a jelentést sugallom vele, amit a tulipán hordoz, az életet. Általában a Nap-szimbólumokat használom, de absztrahálom őket.
„…úgyis ellep mindent a sár…állapítja meg Szenteleky Kornél. A bácskai táj genius lociját hogyan értelmezed, mi jut eszedbe?
– Ami az építészetből kezd kiveszni, az a gondoskodás, az őrző-védő jelleg. Hiszen sárból építkezni és azt gondozni azzal a tudattal, hogy bármikor visszatérhet a természet kebelébe, az örökös változás és újrakezdés hagyományát sugallja számunkra. Mert itt az Alföldön változatlan a Sár, a Nap s némiképp az Ember. Örök és változatlan történetünknek ezért lényegében véve az örök és változatlan építészet felel meg, ami nem más: a Sár építészete. A víz és a föld találkozását; „alkímiai házasságát” jelzi Zenta Tűzoltólaktanyájának az alföldi perzselő nap jegyében született saras plasztikája – melynek formát Lajta Béla égő építészi géniusza adott. A semmiből alkotott, környezeti tájba illeszkedő, az abból kinövő, hagyomány, valamint lelemény alkotta tanya az, ami ugyanakkor minket, bácskai alföldieket talán a legjobban jellemezni tud. Nekünk a hagyományunk az örök újrakezdés. A tanya eltűnik, visszavándorol a Pannon-tengerbe és kivirágzik újra, mint a főnixmadár-szigete.
Csete György szerint mindig hűnek kell lenni, mindig igazat kell szólni, mert nem hangzik igazul az ének, ha nem vagyunk őszinték. Az architektus milyen szerepet, milyen missziót tölt be a hely színvonalának építésénél?
– Egy magyar építésznek a missziója itt, a Vajdaságban egyfajta „híd-építészet”, mely átívelve a 20. századot, megpróbálja újra összekötni a 19. századot az eljövendővel. Bennünk van a létra, mondja ugyanakkor Weöres Sándor, fölöttünk az ég, ezt kössük össze. Úgy gondolom, hogy a múlt századelőt össze kell kötni a következő századelővel. Az architektusok nagy hazafiak, hisz munkájuk eredményét, kezük nyomát mindig ott hagyják, ahol éppen éltek és dolgoztak. A házakat – ellentétben egy hegedűvel – nem lehet egy bőröndbe zárni, és csak úgy elvinni valahová. Azok abba a földbe gyökereznek, ahonnan kinőttek. Már fiatalkoromban eldöntöttem, hogy magyar nyelven beszélő építészetet akarok művelni, az őseim magyarok voltak, azt örököltem, azt a hagyományt, ezen a nyelven tudok őszintén és igazul beszélni. Olyan dolgokkal foglalkozom, amit mások elvetnek, én például szeretem a heideggeri mezsgyét, ami a tengeren élhető meg. Amikor kisodródnak a hullámok, majd visszahúzódnak, az a mezsgye, egy pillanat erejéig vízben áll, a másik pillanatban meg szárazföld, ott mozogni, a régi-új között, hogy a múltból megszülethessenek új vízióim.
Mennyire számít a megbízóval való azonosulás?
– A megbízó valamennyire ismeri a munkáimat, és bízik bennem.
Tudja, hogy olyan házat fogok tervezni, melyet az ő személye és a hely ihletett meg. Ha konkrét megrendelést kapok, akkor figyelembe kell vennem a megrendelő akaratát, és ha szükséges, az elképzelésén próbálok igazítani. Az a jó, ha a megbízó és az építész akarata, belső érzései találkoznak. Ilyenkor egymás vendégei lesznek. Amikor bemegyek a jurtájába, megkínál minden jóval, és én azt mondom neki, azt a házat fogom neked megalkotni, amit én is a szívemben érzek. Azt mondanám az a jó építész, akinek ízlése van és álomfejtő is egyben, megálmodja a megfelelő házat, de ugyanakkor kötődik a hely szelleméhez, a településhez, a hagyományokhoz, ugyanakkor az egyetemességhez. Én ködfátylon át szoktam látni a házakat.
Közíróként, helytörténészként mi az, ami foglalkoztat?
– Helyi építészettörténeti kutatásokkal 1992-től foglalkozom. Szakirodalom híján, itt is a szétesett darabokat, mozaikokat rakosgattam össze, hogy kialakuljon a végső kép, olyan érzés, mintha a homokot egy kupacba próbálnám összehúzni. Gyerekkoromban a vasúthoz közel laktunk, emlékszem, lelkesen gyűjtöttem azokat a plombákat, amivel a vagonokat zárták le, már akkor megpróbáltam összekapcsolni őket, a kódjaikat, hogy kialakuljon egy haladvány. Egyébként a bibliában azt írták, amikor Jákob megismerte Sárát, megszerette. Igen, ha megismerek valamit, akkor tudom megszeretni, ha nem ismerem, félek tőle. Újabban Kanizsával ismerkedem, 2009 óta rendszeresen publikálok az Új Kanizsai Újságban, helytörténeti, építészeti és képzőművészeti jellegű írásokat, ez utóbbiak nagyrészt tárlatmegnyitó szövegeim. Azoknak a művészeknek a kiállításait szoktam megnyitni, akiknek a témái közel állnak hozzám, megérintenek. Grafikus akartam lenni, apám kőműves, anyám varrónő, azt mondták otthon, fiam, az építészeti stúdiumokon is lehet rajzolni, és meg lehet élni belőle, ha nagyon akarsz művészkedni, tedd azt, munka után. Az építészeti középiskolát úgy kezdtem, hogy az első magyarórán verset írtam, azon nyomban én lettem a sztár a műszaki beállítottságú diákok között. 1987 óta vezetek naplót, 21 könyvre duzzadt a számuk, skicceket, ötletvázlatokat, előadásszövegeket, és nem utolsósorban a gondolataimat gyűjtöm össze bennük. Mintegy 300 versem is belekerült és négy-öt para-novella, a végső címük az lesz: Az odesszai kém. Jegyzeteim által jó építész módjára mindent össze akarok rakni egy konstrukcióba, egy szerkezetbe. Amit szerelemmel teszünk, amiben benne van a szer, úgy, mint a szerelemben, szerkezetben, az ér valamit, a világmindenség van a magyar házba szerkesztve, egy világkép tovább építése. Az utóbbi években a mérnöki kamara tárlatain állítok ki. Fontos megjegyeznem, hogy építészeti találkozókat szervezünk Tóth Vilmossal 2007-től Magyarkanizsán, ahol a vajdasági vagy a Vajdaságból elszármazó magyar építészek cserélnek eszmét.
Melyek a kedves és beszédes munkáid?
– A kemencék, a tyúkólak, a kúp alakú formák, a régi górék, ezek az archaizmusok annyira régiek, hogy a mai világban újnak tűnnek. Azt kell létrehozni, amit a góré képvisel, levegős, szellős átlátszóságot, könnyedséget. A kemence egy empatikus forma, oda vagyok érte, kemence-esztétikát szeretnék minden házamnál megalkotni. A kemencék kuckójában, gyerekkoromban még aludtam, ölelgettem, olyan volt, mint a babám, ha megölelem, forró.
Egyszer értem el a kemence-esztétikát, az oromparti Gere-háznál. Ez a legkedvesebb munkám, Svédországba kiköltözött orvos házaspárnak készítettem, a feleség, Mária szülőházának újraalkotása. Mi, magyarok a házban létezésformát és a szellem megnyilatkozását keressük. Mert igenis a jó architektúra mögött szellemi struktúra van: gondolatiság. Ez adja neki a „tartást”. A fehér színű plasztikus ház az egyszeri otthonok békéjét és csöndjét sugározza. A küblis ház tüzetesebb szemlélés után változik át angyallá: védőangyallá. A ház szakrális részei közé tartozik a kiemelt harmadik szemet jelképező Napba néző oculus. Általa a magyar ősvallásjelkép jelenik meg átfogalmazva. A régi parasztházakban a tisztaszoba két szeme között tükröt tartottak, a Lelkiismeret Aranytükrét. Őseink ebbe nézve imádkoztak. A Gere-háznál a Boldoganya (tartóoszlop), az aranymetszetű alaprajz, a banyakemence mind-mind a sár-esztétikát szolgálják.
Az Új-Cnesa az egyik legnagyobb munkám, lényegében véve Kanizsa megszemélyesítésének építészeti meséje. Ka-nin-za, mint az „Asszony kőkapuja” több rétegben jelenítődik meg e házban. Az asszony kőkapuja, ott van az egyik combja, másik combja, lába köze, a szoknyáját egy kicsit felhúzta nekünk.
Munkásságomban a zentai Millenniumi emlékkút és emlékkereszt az egyik legösszeszedettebb, jelképiségében a legerősebb. Benne van a magyar Hármas-domb, a félbe vágott Országalma, a Szent István-i kettős kereszt, ugyanakkor benne van a világ Női erejének manifesztációja, benne van az oroszlán, mint a földi napállat és a turulmadár, mint az égi napállat, és ami nem elhanyagolható, benne van az ég földi képe, azaz a Kör négyszögesítése.
A Szorcsik-ház (Zenta), egy hétvégi ház, nádsapkás, nyolcszögletű. A nyolcas átmenet a négyszög és a kör között, a földi és az égi világ között. A kemence és a rakott sporhert alkotta kémény/tűzközpont köré szerveződött jurtát idézi meg.
Kanizsán volt egy kis parasztház, és egy teljesen modern házat akartak a helyére építeni, ezt úgy oldottam meg, hogy a már megszokott és ismerős házösszetevő elemek új kontextusba kerülve megmozgatott formát eredményeztek. Az új háznál visszatüremkedett, visszaköszönt a régi, a tornác, az ablakszemek, az elcsúszott oromzat, a kiskapu formájában – ez lett a korszerű Baráth-ház.
Életemben négy-öt veremházat terveztem, de eddig nem sikerült őket megvalósítanom. Pécsett volt egy olyan megrendelésem, ahol a veremrész mellé egy hatalmas kemence-házat építettem volna – mert szlávul a pety tűzhelyet, kemencét jelent. A kanizsai „Haterembe” épül most egy ilyen ház Szegi Ákosnak. Földdel lesz lefedve, és érezhető lesz benne a barlang-, az anyaméh-érzés.
A Nap férfi, a Hold női energiaminőségeket jelképeznek. A Nap éltető sugaraival, a Hold időtagoló és vonzó erejével befolyásolja életünket. Ebben az összefüggésben kiket tartasz mestereidnek?
– A Hold és a Nap egymást kiegészítő erők, amelyek felváltva teret engednek a másiknak, az egyensúlyt megteremtve. A főszerep a Napé. A Holdat csak a Nap sugarai keltik életre, viszont az éjszaka királynőjeként teret kap, tündökölhet. Lechner Ödön és Makovecz Imre volt a Nap-, Kós Károly és Csete György a Hold; azaz a rejtett Nap a magyar szerves építészetben. Nagyon sok esetben a holdjellegű figurákhoz vonzódom.
Munkásságod, épületeid bemutatásakor többször utalsz házaink férfi és női oldalára, az egység keresésére.
– Az Athanor nevű vállalkozásom névjegykártyája egyik oldalán a női, másik oldalán a férfi princípium díszeleg, így szimmetrikus. Az Athanor alkémiai kemencét jelent, a kemence, amiben minden folyamat lezajlik. Ott sül az új ember, hisz mindenki önmagát építi, az a végső termék. Ha én jobb ember vagyok, akkor jobb házakat fogok tervezni. Amikor új épületeket képzelek el, népzenét hallgatok, és az visz. Az megy át rajtam, és már a tervrajznál látható, hogy ebből jó ház lesz. Vállalkozásom neve az átalakulás házára utal, a házra, ahová ha bemész, békére és önmagadra találsz, minden baj kívülre reked. Ilyen ház kellene mindenkinek…
Valkay Zoltán (Zenta, 1965)
Építészetet 1985 és 1990 között a szarajevói Műépítészeti egyetemen tanult. Építész oklevelét ugyanott 1998-ban szerezte. 1992 és 2004 között a Zentai Városi Múzeumban Zenta építészettörténetével foglalkozott. 2000-től 2012-ig Tóth Vilmos építész „Domus” tervezőirodájában építészként dolgozott Magyarkanizsán. 2012-től az „Athanor” Építészműhelyt vezeti. Építészetében a síksági táj építészeti anyanyelvének hangulati megegyezést és hasonlóságot tükröző metaforáit szorgalmazza. Lényeges számára az emlékeinkben még élő forma- és jelenségvilág beemelése az alkotás folyamatába. A tervezőmunka mellett a síksági építészet történetét és építészelméletét kutatja. E témákban vagy 300 különféle írást/ tanulmányt jelentetett meg. Fő műve a Zenta építészete c. építészeti monográfia, melyet 2002-ben adtak ki.
