2024. április 24., szerda

Magyar temetők Nyugat-Szerbiában

Živica faluban a helybeliek gondozzák a magyaroknak állított, emlékekkel teli sírkertet

Nyugat-Szerbia rendkívül gazdag archeológiai lelőhelyekben. A Jelica hegységben Gradina településen 20 hektárnyi területen öt bazilika alapjait tárták fel az archeológusok, meg egy egész várost teljes infrastruktúrájával. De itt van ugyancsak a Jelica hegység lábánál, Gučán az ország egyik legkülönlegesebb múzeuma is: egy lapidárium, amit a szerb lelkek kőfalvának is neveznek. Ide helyezték el azokat a több mint 200 éves, út menti sírköveket (krajputásokat), amelyeket azoknak állítottak az utak mentén, akik otthonuktól távol haltak meg, és a családnak nem volt módja eltemetni őket.

Nagyon sok régi temetőt is megőriztek errefelé. Több magyar temetőről is tudnak a helybeliek. Tudományos kutatásról a čačaki múzeumban nem tudnak, ami megvilágítaná, hogy mikor keletkeztek ezek a magyar temetők, de Gučán a helybeliek a hegyoldalakat, a fennsíkokat, vagy saját temetőjük egy részét magyar temetőnek nevezik. S ez a megnevezés a családokban apáról fiúra száll. Ivana Cirjaković, a čačaki múzeum etnológusa kérdésünkre elmondta, hogy a magyar temetők egy része évtizedek óta megközelíthetetlen, csak egy-egy fáról tudják, hogy az a magyar temetőben van és a területet nem bolygatják.

– Semmilyen írásos bizonyítékunk nincs arra, hogy mondjuk a középkorban járhattak erre a magyarok vagy máskor. A sírkövek a 18. illetve a 19. század elejéről származnak. Nagyon érdekes tehát, hogyan is kapták ezek a területek vagy temetők ezt a nevet. Egyetlen történelmi magyarázat létezik, mégpedig, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia seregeinek a törökökkel vívott csatái idején, valamint Szerbia annektálása időszakában, 1719 és 1739 között temethették el itt a katonákat. Azonban a magyar megnevezés nem jelenti azt, hogy itt csak magyarok vannak eltemetve, hanem mindazok a római katolikusok, akik erre a területre érkeztek. Ez lehetne valamilyen történelmi magyarázat, de a néphagyományban mindenféle legendák élnek – mondta múzeum főkusztosza.

Dušan Ivkovićtyal, a helybeli teleház vezetőjével elindulunk Rti falu felé. Közben a helytörténet jó ismerője arról beszélt, hogy a dragačevói járás lakossága zárt közösség, ahol sokkal tovább fennmaradtak a néphagyományok, sokkal jobban megőrizték az emberek szokásaikat, emlékeiket, mint az ország többi részében. Az itt élők ragaszkodnak a múltjukhoz, az értékeikhez. A magyar temetőkről is mindenki tud. Dušan Rti településen egy hegyoldalra mutat, hogy itt is van magyar temető.

Nem látunk semmit. Hegyoldal, helyenként tisztásokkal meg erdővel. Felkapaszkodunk a domb tetejére, ahol egy hétvégi ház van. A Belgrádban élő tulajdonosok éppen megérkeztek a hétvégi pihenőre. Amikor a magyar temető felől érdeklődünk Olga Đekić, a ház tulajdonosa nem szívesen, de elmeséli, hogy amikor az alapokat ásták, valóban találtak emberi csontokat, de ő ezeket nem látta. A férje nem engedte, hogy azon a napon kijöjjön az építkezésre, mert attól tartott, ha az asszony megtudja, hogy egy temetőre építik házukat, akkor majd félni fog, nem akar itt lakni.

Olga csak évekkel később hallotta a történetet, miszerint amikor előkerültek a csontok, kihívták a pravoszláv papot, az elmondta a megfelelő imát, a csontokat pedig eltemették a pravoszláv temetőben. Ő is megerősítette, hogy ezt a környéket magyar temetőnek hívják, de pontosan nem tudta megmondani, hogy mekkora ez a terület, ugyanis a sírok, ha vannak is, jelöletlenek.

Gučán, a trombitások száborán a helybeliektől érdeklődtünk, hol találunk olyan magyar temetőt, amely megközelíthető, ahol még esetleg vannak síremlékek. Legtöbbször azt a választ kaptuk, hogy ezekről a terültekről az emberek tudják, hogy magyar temetők, de a sírok jelöletlenek, nem találunk rájuk, és sokuk megközelíthetetlen. Dušan Ivković szerint azért maradtak fenn ezek a megnevezések évszázadokon keresztül, mert itt a lakosságnak, meg úgy egyáltalán a szerb népnek, különleges viszonya van a halállal kapcsolatban.

A hozzátartozók legfontosabb dolga, hogy méltó síremléket állítsanak az elhunytnak. Ez a szokás ma is él. Lehet ezt úgy is felfogni, hogy a hozzátartozók iránti tisztelet ez, de mindenképpen benne van valamilyen pogány hiedelem, hogy a halottak lelke, szelleme csak akkor nyugszik meg, ha méltóképpen el van temetve. Ezért nem bolygatják a magyar temetőket sem, sőt vannak helyek, ahol ápolják is a magyar sírokat.

A Guča melletti Živica faluba irányítanak minket. Eltévedünk a hegyi utakon és egy idős bácsikától kérünk segítséget. Kis rábeszélést követően beül mellénk az autóba, és elvezet minket egy olyan magyar temetőbe, ahol 37 sírkő jelzi, hogy itt magyarok nyugszanak.

Aleksandar Stevanovićtól megtudjuk, hogy ő már gyerekkora óta tudja, hogy itt magyarok vannak eltemetve. Azt meséli, kérdezte is az időseket, hogy kik lehetnek ezek, katonák, vagy mások. És hogyan kerültek ide? Nem tudtak neki válaszolni. S azt is elmondja, hogy nem magyaroknak mondták őket a régi öregek, hanem madzsaroknak. Az idős bácsi megrendülve beszél arról, hogy évente háromszor feljönnek ide a hegyre a falubeliek, és kitakarítják a temetőt. A magyar sírkövek környékét is. Itt ugyanis a pravoszláv temető egyik szegletét hívják magyar temetőnek.

Aleksandar mutatja, hogy a sírköveken nincsenek feliratok (Ótos András felvétele)

Aleksandar mutatja, hogy a sírköveken nincsenek feliratok (Ótos András felvétele)

– Minden évben a polgármester szervezi meg a temető tisztítását. Minden ház ad egy embert, feljövünk ide, és lekaszáljuk a füvet. Persze, egy kis pénzt is összedobunk és főzünk valamit, s miután elvégeztük a munkát, barátkozunk. Az idén is már háromszor lekaszáltuk itt a gyomot – mondja Aleksandar.

Amikor afelől érdeklődünk, hogy miért tisztítják meg a magyarok síkövei közötti területet is, az idős bácsi elérzékenyül, s arról kezd beszélni, hogy azoknak a katonáknak, vagy másoknak, akik itt nyugszanak, errefelé nincs hozzátartozójuk. Emberségből gondozzák ezt a területet is. Amikor azt kérdezzük, volt-e valamilyen incidens, sírrongálás, a idős bácsi értetlenül néz, a halottakat nem szabad bolygatni, a sírhelyüket megbecsteleníteni!

Nemcsak Guča környékén, hanem a takovói járásban is sok magyar temető van. Gornji Milanovactól keletre a régi temetőket görög temetőknek hívják, dr. Milenko Pilipović történész szerint azért, mert úgy tartják, hogy a törökök előtt itt görögök éltek. De a régi temetők legtöbbjét madzsar temetőnek nevezik. A történész szerint semmi sem utal arra, hogy ezeken a területeken valaha is jártak volna magyarok, mindenkit, aki nem a török előtti időszakból származott, a madzsarok temetőjébe temettek el. A Nyugat-Szerbiai magyar temetők történelmi magyarázata a történész szerint az lehet, hogy a 17. század végén és a 18. század elején az Osztrák–Magyar Monarchia seregi itt harcoltak, s az elesett katonákat temették ezekbe a temetőkbe. Mindazokat madzsaroknak nevezték, akik északról jöttek és római katolikus hitűek voltak. Hogy lehet valami alapja annak, hogy itt az Osztrák–Magyar Monarchia katonái nyugszanak, a történész a falubeliek elmondásával is alátámasztja.

Drenován az emberek azt mesélik, hogy a falu felett volt a magyar határ. S valóban Szerbia annektálása során, 1718–1739 között, ott volt határ. Takovó környékén arról beszélnek az emberek, hogy a magyarok, akik itt éltek, később visszajöttek, még a vezetékneveiket is ismerik. Dr. Milenko Pilipović egyik tanulmányában arról ír, hogy ezek a madzsarok tulajdonképpen szerbek, akik az osztrákok és a törökök között folyó harcok miatt (1683–1699, 1716–1718. i 1737–1739) elmenekültek Magyarországra, s amikor visszatértek, már madzsaroknak nevezték őket. Ugyanúgy, mint ahogyan az 1912-ig Törökországban élő szerbeket, akik visszatértek, azokat törököknek nevezték.

A živicai magyar temetőben 37 magyar sírkő van (Ótos András felvétele)

A živicai magyar temetőben 37 magyar sírkő van (Ótos András felvétele)

A nyugat-szerbiai magyar temetők története felderítetlen. Pilipović tanulmányában sem tisztázza a kérdést, csupán felsorakoztatja a lehetőségeket, amelyek megerősítik, hogy valóban magyarok nyugszanak a kérdéses sírkertekben, de azokat is, amelyek ezt kizárják. Egyik ilyen állítása, hogy például Leušići faluban egy 18. századi temetőt hívnak madzsar temetőnek, miközben bizonyított, hogy ott szerbek vannak eltemetve. Loznja faluban pedig a régi, elhagyatott szerb temetőt hívják magyar temetőnek, amelyben található egy sírkő 1862-ből, amelyből egyértelműen kiderül, hogy szerbek nyugszanak itt. Ugyanez a helyet Ozrem és Gornji Branetići falvakban.

A magyar temetők legtöbbjében jelöletlenek a sírok. Ha mégis van valamilyen sírkő, az csak nagyjából megmunkált és felirat nélküli. Ilyeneket láttunk Živicán is.

A čačaki múzeumban a szakemberek úgy nyilatkoztak, hogy a magyar temetők egyike a kutatásra váró feladatoknak. Sajnos, nagyon kevés pénz jut az archeológiai ásatásokra, jóllehet Nyugat-Szerbia rendkívül gazdag lelőhelyekben.

Nyitókép: A živicai magyar temetőben 37 magyar sírkő van (Ótos András felvétele)