Újabb, nagy horderejű akciót szándékozik indítani a kormány, mivel a közelmúltban bebizonyosodott, s ezt már tagadni sem érdemes, hogy Szerbia belátható időn belül munkaerő-behozatalra szorul. A jól képzett, szakmájukban már bizonyított fiatalok ugyanis egyre gyorsabb ütemben hagyják el az országot, az itthon maradottak pedig nem alkalmasak arra, hogy követni tudják az elektronika világában folyamatosan gyorsuló változásokat.
Az sem kétséges, hogy ma már – például az autóiparban, illetve a meglevők karbantartásakor – nem elegendő a 10-es, 13-as és a 17-es villáskulcs, valamint a kétkilós kalapács. Megfelelő programmal ellátott számítógép nélkül még a legegyszerűbb (de újabb gyártású) FIAT Puntót sem lehet megjavítani. Ebből következik, hogy igen gyorsan, tehát két-három éven belül égetően szükség lesz a számítógépes szakemberekre. Annál is inkább, mert az ipari robotok is szoftverekkel működnek, s azokat pedig csak hozzáértők kezelhetik.
Az illetékes minisztérium elemzései szerint 2020-ig legalább 50 000, de inkább 100 000 IT (számítógépes) szakembert követelő munkahely nyílik. Elvileg nevetséges volna, ha ezekre a munkahelyekre külföldről importálnánk embereket, miközben a mi fiataljaink külföldön keresnek munkalehetőséget.
Tévedés volna azt gondolni, hogy Szerbiából az összes számítógépes szakember elvándorolt, hiszen adatok bizonyítják, hogy csupán az idei év első öt hónapjában 333 millió euró értékben végeztek szerbiai cégek külföldi partnereknek informatikai szolgáltatást. Vagyis van erre nemzetközileg is kereslet, s a piac egyre jobban bővül. Sajnos, a honi kapacitások meglehetősek korlátozottak. Magyarán: az egyetemről, főiskoláról kikerült IT-mérnökök igen jelentős része nem képes felnőni ezekhez a feladatokhoz, vagyis a kelleténél alacsonyabb szinten készítenek programokat.
Jelenleg Szerbiában húszezer, a fejlett országokban pedig legalább egymillió IT-szakember hiányzik. Ezen a problémán a kormány úgy igyekezik segíteni, hogy az állami egyetemek számára jóváhagyott újabb hétszáz elsőéves hallgató felvételét, s az is várható, hogy az elkövetkező években bővíteni fogja ezt a számot.
Az első pillanatra úgy tűnik, hogy ezzel nagyon lendíthet a probléma megoldásán. Az ugyanis nem kétséges, hogy ha ezek a fiatalok befejezik az egyetemet, szinte azonnal munkába állhatnak. Nagy kérdés azonban, hogy hajlandók lesznek-e itthon esetleg évekig 50–60 ezer dináros havi fizetésért gürcölni, hiszen a nyugati országokban ennek a többszörösét is megkereshetik. Ezt támasztja alá az a felmérés is, amelyet tavaly a Belgrádi Egyetem műszaki karán végeztek, s amiből kiderült, hogy a hallgatók kétharmada a diplomázás után veszi a kalapját és külföldre szándékozik távozni.
Egyébként meglehetősen érdekes ez a „népvándorlás”. Ugyanis a magyar szakemberek, lévén uniós polgárok, elsősorban Németországban és a skandináv államokban találnak maguknak munkahelyet, mivel onnan a jobban fizető Angliába költöznek a számítógépesek. Erre azért van lehetőségük, mert az angolok közül igen sokan felmondják az 5-6 ezer eurós állásukat, mert havi 10 ezer euróért elcsábítják őket a kínai cégek.
Talán mondani sem kell, hogy nemzetközi szinten csak a legjobbak válogathatnak a munkahelyekben, de tudjuk, hogy a szerbiai fiataloknak igen jó hírük van ezen a téren a világban. Eddig is számos versenyen kiválóan megállták helyüket, s ezzel öregbítették saját és kortársaik hírnevét.
Szerbiának tehát vannak és még többen lesznek olyan fiataljai, akik képesek az információs technológia terén felvenni a versenyt a sokkal többre tartott külföldi szakemberekkel. Csupán az a „veszély” fenyegeti őket, hogy itthon nem fizetik meg kellően a tudásukat.
Márpedig ők nem csak dolgozni, hanem (igen szépen) keresni is akarnak.
