JEGYZETEK A KAROSSZÉKBŐL

Hála a jó égnek, nem láttam

Árok Ferenc

2017. július 15., 11:00

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Hogy mit nem láttam, talán csak azok nem tudják, akik nem emlékeznek, mit is írtam hónapokkal ezelőtt – soha többé nem lesz listavezető. Persze az a bizonyos szerb srác, akinek a jövője nem kerül semmi pénzembe, egyébként a jövőbe látás sem, mert ugyan ki mit tehet ellenem. Majdnem semmit, esetleg elküldhetnek melegebb égtájakra.

Nos, a most zajló tenisztornán Wimbledonban majdnem úgy nézett ki, hogy elkiabáltam magamat, a „kis szerb király” olyan jól játszott, hogy öröm volt nézni. És akkor megfogta a vállát, majd a következő meccsen a könyökét. Tornagyőzelemre lett volna szüksége, hogy ismét első legyen a ranglistán, egyszer csak azonban cserben hagyta a könyöke.

Ő nem verette meg magát, mint a skót Murray, a spanyol Nadal és a svájci Wawrinka, ő egyszerűen bedobta a törölközőt.

Nem volt ez egy szép pillanat, lehetséges, hogy én magamnak szurkoltam, féltem volna, hogy rám pirít. Most, hogy megtörtént, hogy igazam lett (legalábbis egy ideig), úgy érzem magam, mint akit az első emeletről egy vödör mosogatóvízzel nyakon öntenek.

Kutyából nem lesz szalonna

A nagyokosok szokták ezt mondani a kis butáknak, kissé mosolyogva. Fenét mosolyogva, vigyorognak a második emeletről. Szerdán és csütörtökön három olyan találkozásom volt, amelyeknek nagyon örültem, valahogy visszakaptam a vérem pezsgését. A legszebb „rendezvény” az volt, amikor egymásba futottunk ketten, persze ezt a szót ki kellene tiltanom a velünk egyidősek szótárából, mert már az átlagember sétája nekünk a 100 méteres futást hozza vissza a szép napokból. Az első „helyezett” Jovo bácsi volt, akinek nem tudom a teljes nevét, mert már négy-ötfélét mondott, valamelyik biztosítónál esetleg megmondják, hány éves is pontosan. Ő azt állítja, hogy 89 és pár hónapos, szerintem meg legalább 100 éves. Mondjak még valamit róla? Hacsak azt nem, hogy mindig úgy üdvözöl: „Mladi, gde si ti?” Leginkább erre azt mondom: „Evo me, baš sam otišao!” Fordítsam le? Ugyan már!

Alig haladtam tovább, egy padon két kanizsai ült. Házaspár. Egykor a Tito idejében ő miniszter volt Vajdaságban. Szent isten, mikor volt az, hogy a Tisza partján meg a Postakertben fociztunk – világbajnokságok voltak ezek…

Nem tettem száz lépést sem, egy nagydarab fiatalember szinte nekem jött, és meglehetősen hangosan mondta: „Bata Feri, gde ste?” Hasonlított ez valakire, és aztán rá is jöttem, hogy a Rakić nevű focistám volt a Kanáriknál. Én meg felváltva az edzői padot meglehetősen sokáig melegítettem, úgy 17 éven keresztül. Négy ízben mentem el, és ötben jöttem vissza.

Nem hiszem, hogy tájainkon bárki is több évet volt egy klubban az első és második osztályban, mint én. S a legérdekesebb, a Kanárik egyszerűen eltűntek, az utóbbi évtizedben nem nagyon repkedtek a focifellegekben.

Ideje volna radikálisan belenyúlni a klubok pénztárcájába

Nap nap után olvashatja az ember, hogy ez és ez a klub ennyit és ennyit fizet az új játékosnak. Néha nem ezrekről van szó, hanem milliókról. Persze hogy érdeke minden játékosnak és edzőnek, hogy olyan klubba szerződjön, melynek nincsenek gondjai. Talán nem kell mondanom, hogy a pénzről beszélek, mégpedig nagyon-nagyon sokról.

A nevelőklubok is kapnak bizonyos százalékot a korábbi játékosuk minden egyes eladása után. Szerintem azonban az az egy vagy két százalék kevés. Annak ellenére mondom ezt, hogy ha például valakit eladnak 50 millióért, az egy százalék is jó, hiszen az félmillió eurónak felel meg. Szerintem további „adókat” kellene bevezetni a játék érdekében. A nagy kluboknak, az I. ligásoknak kötelességük volna kisegíteni a többieket, már csak azért is, mert ők fölözik le mindenről a hasznot, és ez a pénz a „kicsiknek” nagyon jól jönne, hiszen ők fedezik fel a tehetségeket, ők szeretették meg velük a labdarúgást, ők tanították meg őket az alapokra, tehát ők tették meg az első és legfontosabb lépést. Persze nem létezik olyan szervezet, amelyik visszaadna valamit a kicsiknek a megfelelő módon. Márpedig igenis léteznie kellene, tehát a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségnek (FIFA) arra kellene gondolnia, hogy egyes – nem is kis – országokban a teljes első ligára nincs annyi pénz, mint amit egy bitangul jól fizetett focista kap Angliában.

Például a szabadkai Spartacusnak az egyévi bevétele meg sem közelíti egy hónapi gázsiját a portugál kiskirálynak. S ha sokáig vár a FIFA valami megoldásra, melyet én úgy neveznék, hogy egalité, még az is megtörténhet, hogy Puskás- és Bobek-szintű válogatott játékosok soha többé nem nőnek ki ezekből az országokból.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége