Nemrégen az államelnök, még miniszterelnöki tisztségben, félreérthetetlenül kijelentette, hogy Szerbiának nagy szüksége van a nyugat-balkáni vámunióra, hiszen – mint állította – a térség országainak ilyen vonatkozású egysége komoly erőt jelentene az úgynevezett harmadik piacon való fellépést illetően. Szerinte azonban ennél is fontosabb, hogy a vámunió a hosszú távú nyugalom és biztonság letéteményese lenne.
A nyilatkozat elhangzása utáni első pillanatban az ember hajlandó volt hitelt adni a felsorakoztatott érveknek, de ha egy kicsit mélyebbre „ásnánk” a témában és esetleg más, Szerbiánál sokkal nagyobb, erősebb és befolyásosabb országok gyakorlatát tartanánk szem előtt, kénytelenek lennénk szembesülni a ténnyel, hogy a miniszterelnöki megnyilatkozás egy újabb demagógia.
Valóban nagy horderejű kérdés, hogy a kereskedelem egyben az országok közötti barátságot és békét jelenti-e?
Tizennyolc év alatt, pontosabban 1986 és 2014 között, az USA és Kína közötti árucsere-forgalom a hetvenhétszeresére(!) növekedett, s ez a folyamat egyelőre töretlennek tűnik. Erre aligha kerülhetett volna sor, ha mindkét nagyhatalomnak nem volna igen súlyos, dollár(ezer)milliárdokban kifejezhető haszna belőle. Márpedig a tőkés világban (és lassan a világ legnagyobb országát is ide sorolhatjuk) „a pénz beszél, a kutya ugat”. S miközben az ázsiai és az újvilági vállalatok szinte zökkenőmentesen kereskednek, szükség esetén akár a harmadik piacon is együttesen lépnek fel, Amerika újdonsült elnöke az USA biztonságára vonatkozóan Kínát első számú veszélynek nevezte.
A másik példa földrajzilag Szerbiához közelebb áll. Hat évvel ezelőtt ugyanis Oroszország és az Európai Unió egymással lebonyolított kereskedelme 338 milliárd eurót, vagyis a két valuta jelenlegi középárfolyamán számolva csaknem 380 milliárd dollárt tett ki. Pedig azt igazán senki sem állíthatja, hogy az ókontinens egységbe tömörült országai és a Nagy Medve között puszipajtási a politikai viszony.
Már akkor igen komoly esély jelentkezett arra, hogy néhány év alatt a kereskedelmük túlnövi a 400 milliárd eurót. Ennek azonban bizonyos mértékben gátat szabott a krimi félsziget Oroszország általi megszállása.
Annak ellenére, hogy ez a feszültség azóta is tart, s időnként az orosz vadászgépek szinte hozzádörgölődznek a semleges terület(ek) felett röpködő amerikai felderítő gépekhez, a kétoldalú gazdasági érdek mindent felülír.
A nyugat-balkáni (esetleges) vámuniónak azonban, legalábbis Szerbia szempontjából, számos árnyoldala van.
Nem túl régen ugyanis Belgrád és Moszkva aláírta, s azóta már alkalmazza a szabadkereskedelmi egyezményt, vagyis vámmentesen szállíthatnak egymás piacára árut és nyújthatnak egymásnak szolgáltatást. Ha tehát Szerbia részt vállalna a nyugat-balkáni vámunióban, ahova Albánia és Montenegró is tartozna, szinte egy pillanat alatt elveszíteni a Nagy Testvér ilyen vonatkozású bizalmát, ami kétségkívül meglehetősen nagy csapást jelentene a szerbiai gazdaság számára, mivel az oroszok semmi szín alatt nem hajlandók bármilyen engedményt biztosítani a két NATO-országnak. Az is részben hiúsági, de főleg gazdasági problémát jelentene, hogy ezzel a szerveződéssel Belgrád elveszítené önállóságát a vámunió által meghatározott országok iránti önálló vámpolitikájának a meghatározásában. Vagyis felmerülne Szerbia szuverenitásának kérdése, amit a hazafias pártok aligha vennének jó szívvel tudomásul.
S végül, de elsősorban azt is tudni kell, hogy ennek az ötletnek a kivitelezésével kapcsolatban Szerbia vezető köreiben még nem készült mélyreható és reális elemzés arról, hogy az ország mit veszítene és mit nyerne a nyugat-balkáni vámunióval. Hozzáértő szakemberek szerint sokkal többet elveszítene a réven, mint amennyit nyerne a vámon.
