2024. április 26., péntek

A permettől a sóherfröccsig

A következőkben a fröccsről esik néhány szó. A szőlőborból készített fröccsről. Az időjárás már megengedi, hogy kiüljünk a lugasba, fölhozzuk a pincéből a bort, ha szerencsénk van, gyöngyözik a kancsó fala, ám, ha ehhez nincsen kellően meleg, a látvány elmaradásáért kárpótol a kitöltött borba fröccsentett szódavíz gyöngyözése. A pince ott kezdődik, hogy bor van benne. Ha nincs, akkor az csak egy gödör. A fröccs meg ott, hogy szódavíz van a borban. Lehet ugyan szénsavas, buborékos ásványvíz is a kiegészítő, de akkor már más a neve, az elkészítés technológiája is különbözik, a buborékmentes víz hozzáadása meg nem egyéb, mint hígítás.

Fotó: Gergely Árpád

Fotó: Gergely Árpád

Persze nem magam ötlöttem ki ezeket a bölcsességeket, mert lassan nyertem beavatást a fröccskultúrába. Bádogos anyai nagyapám nyaranta az ereszcsatornák szerelése közben engem szalasztott a közeli kocsmába – mert akkoriban még mindenütt akadt egy kocsma a közelben – egy söröskorsóba mért fröccsért. Nem egyért, napjában többért is. Sört inni soha nem láttam. Szemben apámmal, aki ragaszkodott a sörhöz a nyári melegben, és nem fröccsözött, vérszegénysége miatt az orvos még a szódavíztől is eltiltotta. Amikor már egyenrangúan markolhattam poharat nagyapámmal, a hígítatlan, testes boroknál horgonyoztunk le.

Igazi fröccsöt talán kora fiatalságom során ittam a telecskai közösségi rendezvényeken, értsd: lakodalmakban. A házigazdák, mintha csak összebeszéltek volna, a fellelhető legsavanyúbb lőréket rakták az asztalra, amit eleve hígítani kellett volna, különben padlómosásra vagy vízkő oldására is alkalmas volt. Mindenki szódázta a bort, gondolván, elveszi annak savasságát. Nekem úgy tűnt, inkább kiemeli azt, és imádtam a szódás kocsisbort, azóta is megőrülök a savanyú ízekért. Mondják, májbetegség okozza. Ám, halál a májra! Baj nem lehet, az alkohol megviseli a májat, a savanyú meg gyógyítja. Vagy valami ilyesmi.

Később, már munkaviszonyban, két barátommal szinte napi rendszerességgel munkaszünetben találkozgattunk egy lebujban, Vén Tölgy volt az elnevezése, és a város legidősebb épületében, az úgynevezett Török Házban működött, ami valóban a török időkből maradt fönn, ott működött a város első postahivatala, a kocsmai érát követően használt ruhákat árulnak benne. Ott találkoztam először a fröccs legdemokratikusabb formájával, a házmesterrel, idegen nyelven nameštajjal, ami magunk közt szólva berendezést, vagy bútorzatot jelent. A pincér, foglalkozást váltó ortodox papnövendék két-két kis kancsóban hozta ki a bort és a szódavizet, meg egy-egy poharat, és mindenki a maga ízlése szerint keverte italát. Ha éppen nem volt szóda, ásványvíz került a kancsókba, ám ebben az esetben először ásványvizet kellett tölteni a pohárba, arra a bort, hogy a fölfelé igyekvő buborékok átjárják. Csakhogy ekkor már a házmesterből gemischt lett. Amit most azért nem fordítok magyarra, mert akkor más jelentést, de szerencsére az italozáshoz kapcsolódó értelmet nyerne.

Időközben kikupálódtam a témában, és egy nyaralás alkalmával az egyik magyarországi fürdőhelyen mégis meglepetés ért. Rábukkantam egy fröccs-sátorra, ahol két fajta bor volt, egy igencsak áttetsző (eleve felvizezett) rozé, meg Irsai Olivér. Kifejtettem a felszolgálónak, hogy ez a két borfajta nincsen köszönő viszonyban a fröccsel, az önmagában buborékos Irsait hígítás nélkül szeretem, de fölvizezve nem. Mégis győzött a szomjúság, vagy a kíváncsiság, rendeltem egy nagyfröccsöt (2 dl bor + 1 dl szóda) az Irsaiból, mert megkapott a lehűtéstől gyöngyöző palack, meg mindenütt máshol csak sört kínáltak, amit meg nem kedvelek. Addig láttam, amíg a kiszolgáló lány a hajdani csapos módszerrel – mércés pohárba kitöltött – kimért a pohárba egy deci bort, majd a pulton álló ásványvizes palackért nyúlt. Ekkor magamat kaparva fölvisítottam: Atyaisten, nehogy ásványvizet töltsön a borra! Megkegyelmezett, maga ivott a langyos ásványvízből, nekem a hűtőből vett elő szódás palackot. Rövidre zárva a történetet, így is átvert, vagy mert látta, hogy az ásványvíz heves indulatot váltott ki belőlem, vagy éppen azzal terelte el a figyelmem, de végül nagyfröccs helyett hosszúlépést kaptam (1 dl bor + 2 dl szóda), ami pontosan olyan íztelen volt, mintha Irsai Olivért vizeznek föl háromszorosan, és annyiba került, mint a nagyfröccs (2 dl bor + 1 dl szóda), 540 forintba. A városban 800 forint körüli összegért két liter minőségi termelői bort lehetett vásárolni. Csupán a miheztartás végett. Bár ajándék szesznek ne nézd a fokát! De hol itt az ajándék?

A bor kapcsán illene említenem Hamvas Bélát, a szóda vonatkozásában Jedlik Ányost, a fröccs névadóját, Vörösmarty Mihályt, de már csak annyi helyem maradt, hogy bemutassam a 2013 óta a Magyar Értéktárban szereplő fröccs néhány érdekesebb változatát. Számomra legszimpatikusabb a permet, más elnevezések szerint harmat vagy suhintós, amelynek keverési aránya 1 dl bor + 0,01 dl szikvíz. Úgy készül, hogy a pohárba töltött bor fölött „ellövünk” a szódaszifonnal, és abból csupán a permet hullik a borba. Ennek ellentéte a sóherfröccs, egy deci bor + 9 deci szóda, nevezik még kukamosónak és távolugrásnak is. Krúdy Gyula megfordította a keverési arányt, ő 9 deci borhoz adott 1 dl szódát, a fröccs az író nevét viseli. A többi fröccsfajta nagyjából az eddig említett arányokat használja, csak a mennyiség változó. Az elnevezések viszont érdekesek: Bivalycsók (4 dl bor + 1 dl szóda), fütty (1+1), lakó fröccs, vagy sportfröccs (1+4), lámpás (15+5). Nem hagyhatom említés nélkül a színészfröccsöt sem, ami igencsak energiaszegény ital, 2 deci szóda, az is langyosan.

Amíg eddig jutottam, már szívesebben időztem volna nagyapám fröccsös kriglije fölött, mint a számítógép előtt. Irány tehát a lugas!