2021. április 22., csütörtök
NÉGY NAP BARCELONÁBAN (2.)

Sándor vagyok, de nem magyar

Edita Slezáková, a MIDAS-nak (Európai Kisebbségi és Regionális Nyelvű Napilapok Egyesületánek) a barcelonai közgyűlésen újraválasztott elnök asszonya köszöntőbeszédében a szervezet legfontosabb tevékenységei közül kettőt ragadott ki: a Study visit programot, amelynek lényege a tagok kölcsönös szakmai látogatásának a megszervezése, és a díjak megalapítását. Jó néhány évre visszamenőleg az évi összejövetelek fénypontja két rangos elismerés átadása: a MIDAS- és a Habsburg Ottó-díjé. Az elsőt egy kisebbségi napilap újságírójának ítélik oda a nyelv, az identitás megőrzéséért kifejtett munkásságáért, a másikat pedig az az újságíró kapja, aki a többségi nemzet nyelvén ír a kisebbségekről, kellő empátiával.

Séta a Ramblason
Séta a Ramblason

Ezúttal a díjátadó helyszínéül az előkelő Barceloneta éttermet választották, bizonyára nem véletlenül, a város kikötőjében található, nagyobb hajóra emlékeztető külsővel, hajófedélzetet és kajütöt idéző beltérrel, és nem mellékesen katalán halételek és a tenger gyümölcseiből készített csodákkal, a ház specialitásaival.

Az egész napos tanácskozás után a több mint 40 fős csapat egyfajta relaxációként gyalog indult a belvárosból a 40-50 perc járásra lévő kikötő felé. Panorámasétának is lehet ezt nevezni. Megtekintettük a közbeeső nevezetességeket, végigsétálva a barcelonai széles utcákon, sugárutakon, ahol szinte égig érő fák állnak őrt a járda és az úttest között. Az 1888-as világkiállítás főbejáratára épített Diadalív alatt is átvonulhatott az, akinek úgy tetszett, megcsodálhattuk a szecessziós, míves kidolgozású utcai lámpákat, és elámulhattunk a szombat esti nyüzsgő élet láttán. Az az érzése támadt az embernek Barcelona utcáit járva, mintha mindenütt a budapesti Andrássy utat építették volna ki, csak jóval hosszabb és szélesebb változatban, és a lombhullató fákat a tengerhez közeledve egyszerre gigantikus méretű pálmák váltották fel. A kikötő sem szabványos, valahogy más, mint a többi. Vitorlások, hajók között kielboatok suhantak el, nagyobb hajók rendezetten jöttek-mentek, óceánjárók ringtak, óriási jachtok horgonyoztak a zsúfolásig megtelt, de mégis rendezett hajókikötőben. És ez mindenfelé így volt, amerre a szem ellátott. Nagy a zsongás, sétálók tömege lepte el a mólókat, éttermek, kávézók, hajóvendéglők megteltek vidám turistákkal és valószínűleg helybeliekkel is.

A díjazott Sandor feleségével az átadóra várva
A díjazott Sandor feleségével az átadóra várva

A Barcelonetta étterem előtt pálmafák bólogattak a kissé erősebb szélben. A második emelet egyik nagy termébe vezettek bennünket. A hajókajüt stílusban berendezett szalon közepén hosszú, díszesen terített asztalnál foglaltunk helyet. Mindenki előtt menükártya állt. A székek nagyméretűek, kényelmesek, a párna tengerészesen sötétkék-fehér vagy piros-fehér csíkozású. Mindenki ünneplőbe, feketébe öltözve, egy kicsit megilletődve, állva várta a díszvendéget, Monika von Habsburgot, Habsburg Ottó lányát, mert tudtuk, hogy ő fogja átadni az édesapjáról elnevezett díjat.

Megérkezett. Szerényen, arisztokratikusan visszafogott megjelenéssel, mosolyogva, kedvesen és közvetlenül. Négy nyelven hallottam beszélni: németül, angolul, spanyolul, katalánul. Amikor átadhattam neki a névjegykártyámat, nyomban reagált:

– Maga magyar. Én nem tudok magyarul – ez utóbbit magyarul mondta, és így folytatta – de az édesapám tudott, György fivérem is beszél, meg Wallpurga húgom is.

– Igen, abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy az édesapjával és a fivérével készíthettem interjút magyar nyelven Sóskúton – feleltem neki, mire ő áradozni kezdett, de visszafogottan a magyarokról, s mindjárt hozzátette, hogy az egyik fia is megtanult magyarul, majd nevetve ejtette ki tökéletes magyarsággal: Tengerecki Pál.

A Habsburg Ottóról elnevezett díjat a 90 éves, spanyol nyelven publikáló Josep Maria Espinas nyugalmazott újságíró érdemelte ki a kisebbségi jogokat és érdekeket kitartó következetességgel bemutató munkásságáért. Monika von Habsburg átadta neki a kitüntetést, és beszédében a nyelv és az identitás megőrzésének fontosságát hangsúlyozta, édesapját idézve, hogy ő folyton figyelmeztetett: vigyázni, óvni kell a kisebbségeket, segíteni őket mindenben, ami a nemzeti tudat, a nyelv és az identitás megőrzését szolgálja.

Monika von Habsburg az édesapjáról elnevezett díjat Josep Maria Espinasnak adja át
Monika von Habsburg az édesapjáról elnevezett díjat Josep Maria Espinasnak adja át

A MIDAS-díjat az elnök asszony Edita Slezáková adta át Sandor Tencének, a trieszti Primorski dnevnik, az olaszországi szlovénok napilapja újságírójának, aki a díjátadót követő vacsorán a Magyar Szó rendelkezésére állt egy interjú erejéig:

Az ön keresztneve Sándor, ezek szerint magyar?

– Sándor vagyok, de nem magyar. A nevemet Sandorként írják, mert Olaszországban csak így lehetett anyakönyveztetni, és Szándornak szólítanak. Édesapám nagy futballrajongó volt, én 1956 szeptemberében születtem, októberben tört ki Magyarországon a forradalom. A magyarok abban az évben nagyon sikeresek voltak a fociban, de előtte is, és több labdarúgónak Sándor volt a keresztneve, mint pl. Kocsisé, és édesapámnak nagyon elnyerte a tetszését. Így lettem én Sandor.

Hogyan szólítják a családban és egyáltalán?

– Mindenki Sandornak hív, nem becéznek. Tudom, hogy ez az Alexandar magyar megfelelője, valószínűleg tisztában vannak ezzel az olaszok is, ezért gyakran elkeresztelnek Sandrónak. Mindig tiltakozom, kijavítom őket, még véletlenül sem vagyok Sandro, hanem Sandor. A téves megnevezéssel az identitásomat sértik. Abban az időben, mikor én születtem, azt hiszem, Triesztben és Olaszországban is én voltam az egyetlen Sandor. Mára már Triesztben van legalább 4-5 fiatalember, akit ugyanígy hívnak.

– Trieszti?

– Igen, Trieszttől 10 km-re van a szülőfalum, Kriz, olaszországi szlovén vagyok. Az általános iskolát és a gimnáziumot szlovén nyelven végeztem el, de az egyetemet, szociológiát, már olaszul Rómában. A szlovén kisebbség büszke tagja vagyok, kétnyelvűnek nevezhetem magam, mert egyformán beszélek olaszul és szlovénul, de a szlovén az anyanyelvem.

Hogyan került az újságírásba és a Primorski dnevnikhez?

A Diadalív Barcelona egyik ékessége
A Diadalív Barcelona egyik ékessége

– Mindig is újságíró akartam lenni. Azért végeztem szociológiát. A Primorski dnevnikhez 37 évvel ezelőtt kerültem, és azóta is ott vagyok. Szeretem az újságírást, örülök, hogy kisebbségi újságíró lehetek, és annak is, hogy a Primorski dnevnik munkatársa vagyok a kezdetektől fogva. Egy napilaphoz képest nem vagyunk sokan a szerkesztőségben, ezért minden témával foglalkoznunk kell, külpolitika, belpolitika, gazdaság, kultúra, közélet. De nekem kezdettől fogva kedvencem a kisebbségi sors feltárása, az olaszországi szlovén kisebbség élete. Inkább az emberekről szeretek írni, a mindennapi életes történeteket, portrékat kedvelem. Ezen keresztül nagyon sok mindent be lehet mutatni, és finoman felszínre lehet hozni mindazokat a dolgokat, amelyek bennünket, kisebbségieket érintenek. Hiszem, hogy az olvasó is szívesen böngészi az ilyen cikkeket.

N Milyen kisebbségi újságírónak lenni Olaszországban?

– Most már nem rossz. Valamikor régen meglehetősen központosított volt az ország. Nem léteztek törvények, amelyek a kisebbségi kérdést rendezték volna. Akkor bizony igen küzdelmes volt az élet. De amióta a ránk vonatkozó kisebbségi jogokat és kisebbségi létet rendező jogszabályozás megszületett, azt hiszem, minden a helyére került. A Primorski dnevnik 60–65 százalékos állami támogatásba részesül, s ez nagy biztonságot ad számunkra, a szerkesztéspolitikába nem szólnak bele, mi pedig kötelességünknek tartjuk, hogy a kisebbségi létünk minden mozzanatát feltárjuk az olvasótáborunk előtt.