2024. április 26., péntek

Megmosdatott lélekkel

Nézem a madarakat. Az ablak alatti diófa ágai már hetekkel ezelőtt madárdaltól remegtek. Évek óta így megy ez. Amint kicsit kitavaszodik, kipattannak a gyümölcsfák virágai és égen-földön megindulnak a vizek, virradatkor rigófüttyre ébredek. Mondja a magáét a feketerigó, énekel a párjának, amíg az költési idejét éli. Talán így adja át egyik nemzedékről a másikra népe tudását, ősi hagyományt ment a még ki sem kelt fiókák számára. És fütyül a világra. Nem tudom, hogy van ez náluk. De azt látom, hogy a megújulás időszaka vizeket áraszt emberben, madárban, virágban. Mert kell a hit, a fény, a feltámadás és az új élet.

Kikelet havában kezdődik minden, hogy aztán szelek szárnyán érkezzen a jó hír, és ígéret havában remény töltse el a szívünket. A tavaszi hónapok magyar nevei pontosan erről az örök vágyakozásról mesélnek. Megszentelt barkával, kezünkben virágzó ággal, fehér ingben és megmosdatott lélekkel várjuk a megújuló életet.

A közös ünnep emlékeztet. Úgy élhetjük meg teljességében, ha egyedüli emberként is képesek vagyunk fogadni az üzenetét. A húsvét az ember megváltásának története, történelmi esemény, talán az emberiség ünnepe. Isten üdvakarata vált valóra Krisztus kereszthalálával és feltámadásával.

Talán ezért van az, hogy bármennyi halál, szenvedés és keserűség fejeződik is ki a húsvéti történetben, úgy érezzük, újraéledünk, telítődünk szépséggel, jósággal, reménnyel, miként a természet. Mert Pilinszky János szavaival, világunkban nem a csúfság a rejtélyes, hanem újra és újra a szép. Jézus szenvedését legtöbben ismerjük, de dicsősége titok marad majd mindannyiunk számára. A húsvét öleléséből azonban senki sem marad ki, legfeljebb, ha önmagát kizárja.

Kapaszkodunk hát a friss, harmatos fűbe, a tavaszi szél hajat kócoló vidámságába, egy halvány mosolyba, egy rigófüttybe, egy könnycsepp sós ízébe...