2024. április 18., csütörtök

Van ez a Halál nevű dolog

Sz. G.-nek

Tudod, az a fura, hogy igazából nem tudom, miért írok neked. Kisbetűvel karcollak a lapra, jó? Nem haragudnál. Sőt, ragaszkodnál hozzá, nem vagyok én különb senkinél, mondanád, közben köpködnéd a magokat a földre. Közeledik a születésnapom. Arra emlékeztet, hogy egy hét múlva lenne a tied, a huszonkettedik, de nem lesz, nem vagy itt, elmentél, és ebben a pillanatban miattad hiszek valamiben, hogy létezik egy hely, ami csupán csak jó, mert olyan nincs, hogy te ne ott legyél. Soha nem hittem volna, hogy ekkora hatással leszel rám. Ha itt lennél, biztosan nem erről mesélnék neked, de nem vagy itt, kénytelen leszel végighallgatni. Megint. Ki fogok hozzád menni tizenkilencedikén, elszívunk egyet, szomorú leszek, beszámolok mindenről, ami velem történik, aztán hallgatunk nagyokat. Te pedig semmit nem tehetsz az ellen, hogy egy irodalom része leszel, még ha utálnád is a rivaldafényt.

Az utóbbi időben megint sokat jársz a fejemben. Piszkosul unom már, hogy van ez a Halál nevű dolog (Őt nagybetűvel írom, félek tőle.), aki eszembe juttat. Időnként emlékeztet arra, hogy az élet része (élet kisbetű, nem értékelem eléggé, olyan hétköznapi, hogy nem veszem észre, milyen gyönyörű valójában), és hogy ez az a rész, ami mindannyiunkkal megtörténik. Beszélünk róla, könnyedén, nyugtatgatom magam, nem a vég, hanem változás. Csak míg az életben ezt megtanultam kezelni, gyakran kockáztatok, addig a Halállal járó átalakulás továbbra is felfoghatatlan. Dühít. Felbasz, bassza meg, annyira rohadtul romantizáljuk az egészet, holott semmi szép nincs benne.

Ez az év tele van Halállal. Meg Pokémon Go!-val, ami normális esetben kiidegelne, de most azért könyörgök, hogy mindenki Pikachut meg Charmeleont vadásszon a strandon, és esküszöm, nem fog zavarni. Örülni fogok neki. Csak Halál ne legyen. De volt egy Angliában, akadt egy a szomszédban, egy pedig nálunk. Az összes felfoghatatlan, mindegyik fáj. Céltábla vagyok, és késekkel dobál körbe. Nem fog eltalálni, előbb mindenkit kinyír, aki valamit is számít nekem, aztán döf belém.

Amikor elmentem itthonról, még élt. Sütött a nap. Láttam, lélegzett, de azt is tudtam, nem sok van hátra. Felkészültem, megástam a sírt, jó mélyre, hogy le tudjam őt helyezni. Szenvedett. Próbált eltávolodni Haláltól, vonszolta magát, de nem menekülhetett. A konyhában találtam rájuk, Halál mosolygott, odaléptem a test mellé, lecsuktam a szemét, még egyszer utoljára megsimogattam, aztán Halál megtisztelt annyival, hogy kettesben hagyott minket pár percre. Az volt a kívánsága, hogy otthon temessük el, a kertben. Néztem egy darabig, majd megfogtam, felemeltem, és akkor jöttem rá: tényleg halott. Teljesen merev volt. Vártam, hogy a kezemben a teste görbületté hajlik, de csak egy bénult tetem volt előttem. Kivittem az udvarra, a kutyák ott ugráltak körülöttünk, ordítottam, hogy hagyjatok békén!, Hádész erre lesütötte a fejét, tudta, rosszat tett. Csábos tovább csaholt és csóválta a farkát, szagolgatta a halottat, egy idő után ráunt, továbbállt. Beborult az ég. Nem volt elég széles a sírgödör. Beletettem, leengedtem, de nem tudtam a földig ereszteni, megakadt a feje és a lába. Ekkor esett le az első könnycsepp az arcomról. Nedves lett a bőre, zsebkendővel töröltem le róla, ömlött a víz az arcomból, folyt az orromból a takony, minden rázúdult, álltam felette, aztán erőteljesen belevágtam egyet. Hallottam, ahogyan eltörnek a csontjai. Kettétörtem a lábát, kitekertem a nyakát, nyögött egy hangosat. Az öregek erre mondják, hogy kilehelte a lelkét, édes fiam. Életben volt, és én öltem meg. Három kupac földet dobtam rá a lapáttal, elegyengettem, hogy úgy tűnjön, semmi sem történt, mert Halállal így viselkedünk. Feltakarítunk utána, nehogy beköltözzön, rendetlenséget hagyjon az otthonunkban.

Hiába ismétlem magamnak, hogy folyamatos változásban van a világ, hogy te sem lehetsz itt, ez így van rendjén, attól még fáj. A saját halálomat elviselném, de ha a közvetlen közelemben csapna le valakire, tönkretenne. Fogalmam sincs, mihez kezdenék. Felveszem az órámat. Szereztem egy újat. Digitális, multifunkciós, a boltban azt mondták, ebbe nem bírok beleszorulni, beleszorulás-gátlóval rendelkezik. Hát, hittem nekik, azóta nem volt gond, megszokásból van rajtam. Amikor néhanapján ránézek, te jutsz eszembe, és hogy mit mondtál az órákról. Nem szeretem őket, fogva tart az idő. Leengedem a karomat, majdnem a térdemig ér, megyek a dolgomra, csinálom, nem pazarlom a perceket. Kattog, pörög, számlálja a korszakokat a csuklómon, egyik a másik után suhan el. Sajnálom, hogy nem vagy itt. Annyi mindenről kellene mesélnem. Annyi mindenkiről. Épp itt fekszik mellettem, már szunyókál. Hangosan szuszog, nem horkol, csak ez az éjszakát felzaklató lélegzés állandó, de annyira édesen csinálja, hogy nem hogy nem zavar, nyugtatólag hat. Jókat vitatkoznátok, szeretnéd. Most biztosan arra számítasz, hogy az imént beborult égből potyogni kezdjenek az esőcseppek, az hozzám illő lenne. Ha egy pisztoly megjelenik a színpadon, az előbb-utóbb el is sül. De az eső még várat magára, nem döntöttem el, hogy most, vagy később szabadulunk meg a világfájdalomtól, addig jó ez a szürke felhőkkel fenntartott borongós fokozott feszültség. Közben lehet, hogy mégis elered, fájdalmat hoz magával. Vagy éppen örömöt, a kettő egyvelegét, semmi sem fekete-fehér. Talán csöpögni fog. Az is előfordulhat, hogy nyári záporként letarolja a gyümölcsöket, zivatarként tombol, esetleg más halmazállapotban csöndesen hulldogál fehér karácsonyt teremtve. Centis jégdarabokkal okoz maradandó károkat. Ha nem bírom tovább, újra megjelenek, eljövök hozzád, elszívunk egyet, szomorú leszek, beszámolok mindenről, ami velem és másokkal történik, aztán hallgatunk nagyokat. Én pedig semmit nem tehetek az ellen, hogy holt szivacsként magadba szívod a gyötrelmeket, és végre boldog leszek. Még ha nehéz is annak lenni.