2021. március 6., szombat

A nyelvészetbe vetett hit

Pápista Zsolt, a Kristálygömb Díj 2016-os kitüntetettje: Úgy érzem, hogy most tényleg bizonyítanom kell, még többet és jobban kutatni, publikálni, jobb tanárnak lenni

Pápista Zsolt 1991-ben született Újvidéken, jelenleg is Tiszakálmánfalván (Budiszaván) él. Közép- és felsőfokú tanulmányait Újvidéken végezte. 2012-től kezdve évente szekcióeslő a VMTDK-n, és a magyarországi OTDK-n is kiemelkedő eredményeket ért el. A Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium ösztöndíjasa, emellett elnyerte a Szerb Köztársaság Fiatal Tehetségek Alapjának ösztöndíját is.

Gimnáziumi tanulmányaid után az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Német Nyelv és Irodalom Tanszékére iratkoztál, ahol jelenleg már tanársegédként dolgozol. Hogyan esett a választásod a német szakra, és a doktori képzésen milyen témában kutatsz?
– Gyerekkoromban lett egy szatellitantennánk, így a testvéremmel sok német nyelvű rajzfilmet néztünk. Hallás után elsajátítottam bizonyos szókincset, de mivel így tanultam, grammatikai alapjaim egyáltalán nem voltak. A gimnáziumban Cikora Ágota volt a némettanárnőm, aki lelkiismeretesen foglalkozott velem: tudatosította, hogy nem sokat ér, ha a nyelvtani szabályok ismerete nélkül beszélek egy nyelvet. Azért mentem gimnáziumba, mert szerettem volna még négy évet, hogy megismerjem önmagam: a német nyelv mellett érdekelt az elektrotechnika, az egészségügy és az architektúra is. Amikor aztán mérlegre tettem a dolgokat, és végiggondoltam, mivel szeretnék foglalkozni egy életen át, a német szak mellett döntöttem, és nem bántam meg. Az első egyetemi évem alatt még voltak kételyeim, hogy jól választottam-e, de a második évtől kezdve egyértelművé vált, hogy ezt szeretném csinálni, főleg, amikor elkezdtem VMTDK-ra járni.

Amikor a Felsőoktatási Kollégium ösztöndíjasa lettem, még nem tudtam, milyen témával szeretnék foglalkozni. Akkori mentorom, dr. Bogner István ajánlotta a módbeli segédigéket. A második évben már szerettem volna kicsit kísérletezni: az egyik konverzációs órán teljesen véletlenül felismertem, hogy Charles de Gaulle 1962-es német fiataloknak tartott beszéde és Adolf Hitler 1934-es Hitlerjugendnek tartott beszéde között pragmalingvisztikai szempontból vannak bizonyos hasonlóságok – mindketten hasonló beszédaktusokat alkalmaztak, így belekóstoltam ebbe területbe is. Bogner tanár úr nyugdíjba vonulása után, a harmadik évben a mentorom dr. Pásztor Kicsi Mária lett, így kerültem a kognitív nyelvészet vonzáskörébe. A tanárnő rámutatott a megfelelő szakirodalomra, elmagyarázta, hogyan is lehetne ezzel a területtel foglalkozni, átnézte a szövegeimet, voltak visszajelzései, sok dologra felhívta a figyelmem. Neki köszönhetem igazából azt, hogy ma a kognitív nyelvészet, ezen belül is a metaforaelmélet áll az érdeklődésem középpontjában – tanulmányaim során ez volt az első olyan témakör, ami igazán megragadott, ezért doktori stúdiumaimon mindenképp ezen területén fogok kutatni, a konkrét téma pedig idő közben kialakul. Két éve Kövecses Zoltán, a kognitív metaforaelmélet nemzetközileg elismert szaktekintélye volt a plenáris előadó VMTDK-n, aki meghallgatta annak a szekciónak az előadásait, amiben én is szerepeltem. Hozzászólt a dolgozatomhoz is, voltak kritikai észrevételei, ajánlott szakirodalmat, rámutatott arra, mit kellene másképp csinálni, azt is mondta, szívesen látna az ELTE doktori képzésén, egyszóval motivált. Sokat gondolkodtam azon, hogy külföldön folytassam-e tovább, de meggyőződésem szerint nem kell minden értelmiséginek elhagynia az országot. Itt van a családom, és itthon kaptam munkát, így tehát maradtam.

Tapasztalataim szerint a középiskolában a nyelvtan, a bölcsészkar különböző szakirányain pedig a nyelvészet örvend igen kis népszerűségnek. Tanársegédként hogyan látod, van-e mód arra, hogy a nyelvészet közelebb kerüljön a hallgatók érdeklődéséhez?

– Ennek egyszerű a magyarázata: az irodalomban rengeteg történettel találkozunk, ezek lekötik az embert, mert érdekesek, hiszen az élet megannyi aspektusát leírják. A nyelvészet viszont gyakran szárazabb. Az egyetemen morfológiai gyakorlatokat is tartok, ami a létező legelméletibb nyelvtani rész, viszont ezt is szépen elő lehet adni: amikor tanítok, mindig megpróbálom leegyszerűsíteni az adott anyagot, másrészt megpróbálom rávezetni a hallgatókat arra, hogy példák alapján, egyedül következtessék ki a szabályokat. Rájöttem, sok igét lehet meghatározott szempontok szerint csoportosítani, így ilyen esetekben alkalmazni tudom a kognitív nyelvészet egyes aspektusait. A lényeg, hogy minél több nézőpontból láttassuk az adott témát és összekapcsoljuk a különféle tantárgyakat: például már a morfológia tárgyalásakor igyekszem inkorporálni a nyelvtörténeti tudásomat, amivel részben előkészítem őket a történeti tárgyra is, aminek szükségességével kapcsolatban elég sok előítélet él a tanulókban.

Németországban DAAD-öszöndíjjal jártál, ami egy fiatal kutató számára jelentős kiugrási lehetőséget jelent. Mesélj erről!

– 2015 augusztusában a francia határ közelében fekvő Germersheimban voltam egy hónapos fordítói és tolmácsi nyári kurzuson, amelyet C1-es és C2-es, tehát a németet gyakorlatilag anyanyelvi szinten beszélő hallgatóknak szerveztek. Annak ellenére, hogy mire kijutottam, befejeztem a német szakot, nagy falat volt: olyan terminológiát tanultunk, amivel korábban soha nem találkoztam, viszont nagyon hasznos lehet, ha később fordítóként szeretnék dolgozni. Ez volt az első alkalom, amikor kipróbálhattam magam konferenciatolmácsként is: igazán nehéz volt, főleg mert angol–német viszonylatban csináltam. Jó tapasztalatokat szereztem, új ismeretségeket, barátságokat kötöttem, és azt a tudást, amit ott elsajátítottam – főleg a szókincset és a szókincsbővítő gyakorlatokat illetően – tudom hasznosítani a tanításban is.

Felsőfokú tanulmányaidnak szinte a kezdetétől jelen vagy a diákköri konferencián. Hogyan fogalmaznád meg, miben áll a VMTDK jelentősége a vajdasági, de akár a Kárpát-medencei egyetemi hallgatók számára?

– A rendezvény Vajdaságban azért jelentős, mert alapképzéses diákoknak szánják – a tapasztalatok szerint Szerbiában ilyesmi nem igazán létezik. A TDK-n kívül részt vettem már számos magyarországi és hazai konferencián, viszont amikor alapképzéses voltam, kevés ilyen lehetőségem volt. Nálunk általában csak akkor kezdenek kutatni a fiatalok, amikor megszerezték a BSc diplomát, a mesterdolgozat az első igazi kutatás. Vannak persze kivételek: tavaly Karlócán volt egy kisebb, alapképzéses hallgatóknak is szóló konferencia 30 fellépővel, de sem szakmai zsűrije sem külön szekciói nem voltak. A tudomány területén a VMTDK hatalmas előny a vajdasági magyarságnak: mire oda kerültem, hogy elhelyezkedhetnék, nagyrészt ennek köszönhetően rendelkeztem tapasztalatokkal, konferencia-részvételekkel és -publikációkkal. Amikor az OTDK-n vagyok, mindig elhangzik, hogy a TDK-zás hungarikum, hiszen 60 éves múltra tekint vissza. Az pedig, hogy mindez Vajdaságban is létezik és ilyen magas színvonalú, összeköt bennünket az anyaország tudományosságával, mert nem maradunk le tőle és kapcsolódunk hozzá.

Hogyan hat a munkádra, a kutatói tevékenységed alakulására az, hogy szombattól hivatalosan is a Kristálygömb Díj birtokosa vagy?

– Nem is tudtam, hogy jelöltek erre a díjra; általában – bár nem kizárólag – doktori címmel rendelkező személyek kapják, akik már sokat publikáltak. Egyik este, valamikor 11 óra után érkezni kezdtek a gratulációk, én pedig csak reggel láttam az eredményhirdetésről szóló cikket az interneten – először nem is akartam elhinni. A díj számomra hatalmas elismerés; amikor először jártam a konferencián, azt gondoltam, ilyen szintre soha nem tudok eljutni. Úgy érzem, hogy most tényleg bizonyítanom kell, még többet és jobban kutatni, publikálni, jobb tanárnak lenni – egyszóval komoly motiváló erőt jelent.

Néhány nappal ezelőtt azt nyilatkoztad, a már meglévő fórumok, konferenciák és kutatókat tömörítő szervezetek tevékenysége mellett is szükség volna egy fiataloknak szóló központi kutatóintézet létrehozására, ugyanis számos területen nincs lehetőség bizonyos kutatásokra. Benyomásaid alapján milyen tudományterületek tudnák egy ilyen intézmény meglétét kihasználni?

– Ha volna egy ilyen intézmény, szakértők foglalkozhatnának a fiatal kutatókkal, akár csoportokban, akár különböző rendezvények keretében. Én nyelvész vagyok, számomra nem feltétlenül szükséges egy ilyen központ, de a műszaki és a természettudományi szakirányokon elengedhetetlen volna, ugyanis a különféle kísérletek elvégzéséhez gyakran specifikus felszerelésekre, laboratóriumi körülményekre van szükség. Magyarországon vannak ilyen központok, és az ottani hallgatók nálunk bemutatott eredményei érzékletesen szemléltetik a különbséget. Ha szeretnénk tartani a lépést a külföldi viszonyokkal, szerintem ez számunkra is nélkülözhetetlen lenne.